Teadélutánok a Doktori Programunkban VII.
Április 10-én Kovács András 1966-ban bemutatott Hideg napok című, a magyar hadsereg által 1942-ben Újvidéken végrehajtott razzia történetét felelevenítő filmje volt a diskurzus tárgya.
Kényes téma – hiszen a „közrendészeti eljárás” a partizánakciók aránytalanul nagy megtorlásává alakult. Zömmel ártatlan polgári személyek, szerbek, zsidók, magyar kommunisták lettek az áldozatok, mintegy háromezer háromszázan. A film képsorai a népbírósági tárgyalásukra váró, kínzó emlékeikkel viaskodó katonatisztek elbeszéléseiből állnak össze.
A mű látszólag nem ítélkezik, nincsenek kész válaszai a felvetett problémákra, sőt, több értelmezési keretet is lehetővé tesz. Sematizmusnak nyoma sincs, a Hideg napok alaposan rácáfol a Kádár-kor filmgyártásával kapcsolatban meglevő előfeltevéseinkre. A film mélyebb történelmi tudás nélkül is értelmezhető. Egy görög sorstragédia főszereplője a Latinovits Zoltán által alakított Büky őrnagy, aki közönyösen, a személyes felelősségvállalást elutasítva szemléli az eseményeket. Ezért családi tragédiával fizet. Az ő felesége a másik főszereplő. Az addig konvencionálisan antiszemita asszony személyes tapasztalatai alapján szabadul meg előítéleteitől, s lesz a vérfürdő áldozata.
Az alkotás megrendítő hitelességgel ábrázolja, hogy adott esetben a háború hogyan embertelenít el. Dorner tizedes kezdetben érző ember. Még abból sem csinál nagy ügyet, hogy az éjszakai őrjáraton egyik alárendeltje megtagadja a szolgálatot. Később azonban az állandó kialvatlanság és az alkohol hatására, és felismerve feletteseinek kimondatlan elvárásait, megdöbbentő változáson megy át: néhány falatért gondolkodás nélkül lelő egy egész családot, majd azt reméli, hogy a tömeggyilkosságban szerzett „érdemeiért” kitüntetést fog kapni.
A film bravúrosan mutatja be a Horthy-kori katonai elit belső viszonyait, sajátos értékeit, kasztszerű hierarchiáját. Kovács András filmje e közben sem válik egysíkúvá. Nem csak az elvakult, bosszúszomjas, a nácik módszereit adaptálni akaró Feketehalmy- Czeidner altábornagy alakjára összpontosít. Kászoni alezredes figurájában – ő életét is kockáztatva értesíti feletteseit a túlkapásokról, elérve ezzel a vérengzés leállítását – mutatja meg ezen elit erényeit is. Egy apró, de fontos epizód pedig a kelet-európai történelem alapvető kérdéseire is rávilágít. A tisztek egyik beszélgetése során egy fiatal katona felveti: kinek az érdeke, hogy a hadsereg irracionális brutalitással toroljon meg egy apró incidenst, amivel véglegesen elidegeníti a magyarságtól a szerb lakosságot? Válasza szerint a fő érdekelt a náci Németország, hiszen az oszd meg és uralkodj politikája ezt követeli meg.
Kovács András filmje ma is érdemben segít a korabeli valóság megismerésében.
Klestenicz Tibor
“A Bácskáért rettegek.” -írja Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944. szeptember 7-én a termoszban kicsempészett börtönlevelében élettársának, Mickónak. Azon töpreng, vajon “…fenn lehet-e tartani a békét az egyes népek között” a Sajkásvidéken történt atrocitások, a zsablyai hideg napok után is. “Gyönyörű autonómia tervem van nekem a Bácskáról…” -írja ugyanott reménykedve.
Most lesz hetven éve…
Gartner-Kertész Tibor
Cseres Tibor regényéről írja Alexa Károly: „Hogyan tudott elszámolni ebben a kisregényben néhány ezer – jórészt indokolhatatlanul – elpusztított emberrel. Szerbbel, magyarral, zsidóval. Oly módon, hogy nem az ártatlanok pusztulására tette a hangsúlyt, hanem az ártatlanokat pusztítókra. (…) Négy emlékidéző monológot tördelt darabokra, hogy megszerkessze a bűntett nagy jelképes puzzle-ját. S hogy körülrajzoljon egyetlen áldozatot. Akinek értelmetlen és és véletlenszerű halála, gyalázatosan kisszerű pusztulása az olvasóban felszorzódjék két-háromezerrel …”. (Hitel, 1991. 25. szám, p. 56.) Cseres bravúrosan érzékeltette az elmondhatatlant.
Ő maga így nyilatkozott a Hideg napok-ról (Vérbosszú Bácskában – Magvető, 1991): „Az író az egész nemzet helyett tart lelkiismeretvizsgálatot, kegyetlenül felfedvén (…) saját népének más népek ellen elkövetett legnagyobb vétkét, és ezzel mintegy megváltja jogát ahhoz, hogy minden olyan bűnt is felfedhessen ezután, amelyeket az ő népe ellen követtek el (…) a történelem folyamán. – “Határozott szándékom volt, sőt reményt tápláltam, hogy akad olyan szerb író, aki előadja, elmondja mindazt a kegyetlen gyilkosságsorozatot, amelyet 1944 őszén a bácskai magyar nép ártatlan tízezrei ellen beteg lelkű szadista szerbek elkövettek.” Ma már elmondhatjuk, hogy (legalább is ez ideig) ez a reménye hiú remény volt. Viszont élt a „megváltott jogával” és megírta a szerb partizánok elleni – „néhány véres képzeletű katonatiszt parancsára” bosszúvá és etnikai gyűlölet tobzódásává vált – aránytalan megtorlás utóéletét, a Vérbosszú Bácskában címmel. És megváltotta mindazoknak a jogát is (Matuska Márton, Illés Sándor és társaik), akik az 1944 őszi bácskai népirtásról, – valójában etnikai tisztogatásról – erről a minden képzeletet felülmúló, hatványozottan aránytalan és elfogadhatatlan visszacsapásról őszintén mertek beszélni.
Borzalmai ellenére van az újvidéki razziának egy felemelő momentuma. Egy katonatiszt, aki szinte véletlenül csöppen az események közepébe, önhatalmúlag leállítja a kivégzéseket az újvidéki strandon, ezzel több, mint ezer, a strand kerítésén kívül a kivégzésére várakozó férfi, nő és gyermek életét mentette meg. Ez a katonatiszt Fülöp József vk. százados. Visszaemlékezéseiben így írja le az eseményt:
“1942. január 20-án délután egy küldönc szolgálati jegyet kézbesített szegedi lakásomon. Littomeritzky Oszkár vezérkari alezredes utasított, hogy szabadságomat megszakítva január 21-én jelentkezzem Újvidéken, a 15. gyalogos hadosztály parancsnoki törzséből megalakult Karhatalmi Parancsnokságon.
Újvidékre történt megérkezésem után, január 21-én 9 óra körül azonnal jelentkeztem Vasváry Károly vezérkari őrnagynál, a hadosztály vezérkari főnökénél, majd vitéz Grassy József vezérkari ezredesnél, a hadosztályparancsnoknál. Grassy ezredes röviden tájékoztatott a már hónapok óta végzett partizán-elhárításról, amely egyelőre csak részeredményeket hozott. A Zsablya körzetében működő 9. honvéd gyalogezred parancsnokának jelentései és a hadtest hírszerző osztályának értesülései arra engednek következtetni, hogy a partizánok a Csajkás vidékén rájuk nehezedő katonai nyomás, másrészt a kemény tél következtében Újvidékre szivárogtak be. Felszámolásukra az V. hadtest parancsnoka egy karhatalmi csoportot hozott létre, amely a működését még a mai napon, azaz január 21-én megkezdi. Grassy engem a Karhatalmi Parancsnokság törzsében, a hadműveleti napló vezetésével bízott meg.
Első feladatomként segédkeztem Vasváry őrnagynak a karhatalmi alakulatok részére kiadandó parancs összeállításában, amelyet ő Grassy ezredessel korábban egyeztetett. A parancs első rendelkezése a kijárási tilalom bevezetése volt, majd a továbbiakban a várost 9 szektorra osztotta. (A Karhatalmi Parancsnokságnak 9 zászlóaljnyi erő állott rendelkezésére.) Meghatározta az alakulatok működési területének határait, és a kapcsolattartás szabályait. Ezt követte az igazoltatást végző egységek feladatának és az igazoltatás eljárásmódjának taglalása, amely a „Karhatalmi utasítás” című szabályzat szó szerinti idézése volt. Ez külön kitér az udvarias, erőszakmentes fellépés követelményére, és pontosan szabályozza a fegyverhasználatot, amelynek lényege az volt, hogy fegyver csak akkor használható, ha az igazoltatott személy vagy csoport többszöri felszólításra sem engedelmeskedik az egység parancsnokának, vagy ha az egység biztonságát veszély – mégpedig életveszély – fenyegetné. A karhatalom működése sötétedés után szünetelt, a kijárási tilalom betartását csendőrjárőrök ellenőrizték. Az igazoltató egységek parancsnokainak minden nap 18 órakor személyesen kellett jelentést tenni a parancsnokságon. Az egyes alakulatoktól 16 óráig beérkezett jelentések semmilyen jelentős eseményt nem rögzítettek, és senkit nem állítottak elő. A befutott jelentésekből megállapítottam, hogy a karhatalom első napi működési területe Újvidék külső peremére, zömmel magyarok lakta területekre korlátozódott. Sötétedés után a karhatalmi alakulatok beszüntették a működésűket, és 18 órától sorban érkeztek meg az egységparancsnokok a Karhatalmi Parancsnokságra. Megerősítették, hogy az igazoltató eljárás mindenütt zavartalan volt, és arról is beszámoltak, hogy egész nap nagyon szenvedtek a hidegtől. Ezután a parancsnokság beosztottjai, kivéve a távbeszélő-ügyeleteseket és az ügyeletes tisztet, elhagyták a Leventeotthont, ahol a Karhatalmi Parancsnokság székelt. Január 21-e, a karhatalom működésének első napja véget ért.
Január 22-én 18 órakor megjelentek az alakulatok parancsnokai, és jelentették, hogy ezen a napon sem állt ellen senki az igazoltatást végző járőröknek, és semmiféle partizángyanús egyént nem találtak. Már éppen lezárni készültem a 22-ére vonatkozó eseménynaplót, amikor a jelenlévő parancsnokokat beszólították a szomszédos terembe, ahol a hadtest parancsnoka, vitéz Feketehalmi Czeidner Ferenc altábornagy személyesen kívánta a jelentésüket meghallgatni. A majd egy óra hosszat tartó hadtestparancsnoki megbeszélésről kijövő parancsnokok elmondták, hogy a hadtestparancsnok túlságosan lazának tartotta a karhatalom eddigi működését, több erélyt, szigorúbb, alaposabb igazoltatást vár a továbbiakban. Az eligazításon a karhatalmi egységek parancsnokain kívül csak Grassy ezredes, a karhatalom parancsnoka és Littomeritzky alezredes, az V. hadtest vezérkari főnöke volt jelen. Az eligazításról nem közöltek semmit sem Vasváry őrnaggyal, sem velem, így arról az eseménynaplóban sem rögzítettem semmit. Eligazítás után szállásomra mentem. Éjfél után 2 óra körül kézigránátok robbanása ébresztett fel, majd lövöldözés zaja hallatszott. Sokáig figyeltem, de a lövöldözés nem ismétlődött.
Másnap, január 23-án korán reggel siettem a parancsnokságra. Vasváry őrnagy közölte, hogy az éjjel egy csendőrjárőr tűzharcba keveredett a sportpálya környékén egy partizán csoporttal. A partizánok elmenekültek, több csendőr könnyebben megsérült. 11:30 körül egy beérkezett írásbeli jelentés arról számolt be, hogy a Kossuth Lajos utcában működő karhatalmi egység kénytelen volt a fegyverét használni, amelynek következménye 85 halott. A rendkívüli eseményt a helyszínen akartam ellenőrizni, s ezzel Vasváry őrnagy is egyetértett. Egy csendőr őrnagy szolgálati gépkocsiján indultunk el, aki felajánlotta, hogy elvisz a helyszínre. A kijárási tilalom miatt a gépkocsi nagy sebességgel haladt a néptelen utcákon, s pár perc alatt elértük a Kossuth Lajos utcát. Az elénk táruló kép egy nemrég lezajlott utcai harc látványát nyújtotta. Az utca hosszában elszórtan holttestek hevertek. Egyes házak kapuja előtt fegyverüket lövésre készen tartó honvédek álltak. A holttesteket a határvadász zászlóalj emberei szedték fel, és az úttesten álló két tehergépkocsira rakták. Megdöbbentő látvány volt. Egy határvadász főhadnagy lépett hozzám, és jelentette a történteket. Az utcában már kb. két órája tartott az igazoltatás, amelynek eredményeként mintegy száz embert állítottak elő, mivel igazoló papírjaikat nem találták rendben. Ezeket az utca közepén gyülekeztették, hogy majd a Leventeotthonba kísérjék. Az egyik ház udvarában lévő földszinti lakásba a járőrt nem engedték be. A járőrparancsnok erélyes felszólítására a lakás ajtaja fölött lévő ablakon keresztül egy kézigránátot dobtak ki, amely az ajtótól távolabb robbant fel, s így senki nem sérült meg. A járőr fegyverét használva behatolt a lakásba. Tűzharc kezdődött, a lakásban lévő három fegyveres férfi pisztollyal tüzelve akarta a járőrt feltartóztatni, s a tűzharcban elestek. A házban keletkezett lövöldözés hatására az utcán álló összegyűjtött emberek szétszaladtak. Az őrzésüket végző honvédek hiába szólították fel őket megállásra, nem engedelmeskedtek. Igy a honvédek a fegyverüket használták.
A főhadnagy jelentése után visszaindultunk a parancsnokságra. A csendőr őrnagy azt javasolta, hogy előtte ebédeljünk meg, de alig, hogy megkezdtük az ebédet, többször egymás után lövéseket hallottam, amelyek annyira nyugtalanítottak, hogy elkérve az őrnagy kocsiját, elindultam felderíteni a történteket. Csikorgó hideg volt, mindenütt vastag hó. A gépkocsivezető biztos érzékkel haladt a lövések irányába, amelyeket közben újra és újra hallottunk. Menet közben a gépkocsi rövid egymásutánban két 150-200 fős, csendőröktől kísért csoport mellett is elhaladt, amelyekben vegyesen voltak férfiak és nők, fiatalok és idősek. Néhány perc múlva a Duna partján lévő strandfürdő deszkakerítéséhez értünk. Első meglepetésemet az a több száz, de lehet, hogy több mint ezer emberből álló tömeg okozta, amely a strand kerítése mentén négyes sorokban állt, csendőrök őrizete mellett. Kiszálltam a gépkocsiból, és benyitottam a strand kapuján. Abban a pillanatban az egyik földszinti épület felé tartó csoportból kivált egy fiatal nő, egy kisgyermeket vezetve a kezén, miközben felém kiáltotta: „Hova visznek? Miért kell meghalnom?” Megdöbbentem. Intettem a nőnek, hogy álljon meg. Ezzel párhuzamosan egy folyamőr főhadnagy, mint az ott működő egység parancsnoka jelentkezett. Megkérdeztem, hogy mi folyik itt? „Kivégzés” – volt a válasz. Kinek a paran¬csára?! A főhadnagy nem válaszolt. Amikor a megismételt kérdésemre sem kaptam választ, parancsot adtam, hogy a kivégzést azonnal állítsa le. Ezután intettem a fiatal nőnek, hogy menjen vissza a csoportjához, amely már a strandon belül volt, és valószínű, hogy arra várt, hogy a kivégzés helyére kísérjék. Ebben a pillanatban egy fiatal határvadász hadnagy lépett hozzám, aki hallotta a parancsomat, és kért, hogy ne állítsam le a kivégzéseket, hiszen ezek itt mind zsidók, akik az ellenséggel cimborálnak. Megdöbbentett és felháborított a hadnagy megjegyzése. Erélyesen visszautasítottam embertelen kérését, azzal a megjegyzéssel, hogy az ellenséggel szemben használja a fegyverét, ne védtelen, fegyvertelen emberekkel szemben, akik hazájának állampolgárai. Kijelentése méltatlan egy magyar királyi honvédtiszthez. Ezután, ellenőrizve parancsom végrehajtását, a főhadnaggyal együtt indultunk a parancsnokságra, hogy Grassy ezredes személyesen is megerősítse intézkedésemet. A Leventeotthon előtt, a lépcsőfeljárat felénél találkoztunk Grassyval, aki éppen kifelé jött, parancsőrtisztje kíséretében. Hozzáléptem, és jelentettem, hogy mit tapasztaltam a strandon, és kértem a kivégzések beszüntetésére kiadott parancsom jóváhagyását. Amikor Grassy ezredes jelentésemet hallotta, láthatóan elsápadt. Pár pillanatig szótlanul meredt maga elé, majd rám nézve megszólalt: „Százados úr, az intézkedésével egyetértek”. Majd a főhadnagyhoz fordult, és elrendelte, hogy az összegyűjtött embereket kísértesse be a Leventeotthonba, a strandon működő egység pedig vonuljon be az alakulatához. Ezek után Grassy eltávozott. A főhadnaggyal én is visszamentem a strandra, hogy ellenőrizzem a parancs maradéktalan végrehajtását.
Amikor visszatértem a parancsnokságra, Vasváry őrnagy megdöbbenve hallgatta jelentésemet. A strandon történtek háttere számára szintén érthetetlen volt. Mivel Feketehalmy-Czeidner hadtestparancsnok még mindig a Leventeotthonban tartózkodott, Vasváry elhatározta, hogy felkeresi Littomeritzky alezredest, a hadtestparancsnok vezérkari főnökét, és rajta keresztül tájékoztatja a rendkívüli eseményekről. Én eközben megkezdtem a történtek rögzítését a naplóban. A visszatérő Vasváry őrnagy meglepetésemre megköszönte együttműködésemet, biztosított arról, hogy tökéletesen egyetért a strandon tett intézkedéseimmel, de kérte, hogy adjam át neki az eseménynaplót, és azonnal vonuljak be Szegedre. Ez a hadtestparancsnok rendelkezése, amelyet vele Littomeritzky alezredes közölt. A gépkocsi, amely visszavisz Szegedre, egy óra múlva jelentkezik a szálloda előtt. Az intézkedés okáról nem kaptam tőle felvilágosítást. Ezek után elbúcsúztam Vasvárytól, és miközben a kijárat felé mentem, láttam, hogy a strandon összegyűjtött embereket a csendőrök a Leventeotthon felé kísérik.
Ezzel életem újvidéki epizódja három nap után kurtánfurcsán véget ért, bár mint „ügy” még nem teljesen. Ugyanis 1943 nyarán a vezérkar főnökének rendeletére kivizsgálás indult az V. hadtest újvidéki karhatalmi működésével kapcsolatban. Engem dr. Babos hadbíró ezredes hallgatott ki Szegeden. Pár hétre rá idézést kaptam Budapestre, hogy jelenjek meg az újvidéki razzia tárgyában elrendelt hadbírósági tárgyaláson. Szégyenteljes látvány volt számomra vádlottként látni volt elöljáróimat. Az újvidéki embertelenségek felelőseit súlyos büntetéssel sújtották. A nemzetközi és a hadijog területén megsértett szerb nép a magyar kormány részéről elégtételt kapott.
Az egész ügynek részemre volt még egy érdekes utóélete. Egy alkalommal elmeséltem az újvidéki razzián történteket Glázer Dezső tartalékos huszár főhadnagy barátomnak, aki – a sors különös játékaként – később, Budapest ostrománál együtt rejtőzködött egy óvóhelyen Goldnerné, Iritz Nelly nevű asszonnyal, aki Újvidékről származott, s aki egy beszélgetés során elmondta, hogyan élte át az újvidéki razziát, és hogy milyen csodával határos módon menekült meg sógornőjével és annak gyermekével együtt a haláltól. Iritz Imréné volt az a nő, aki kétségbeesve kiáltott felém az újvidéki strandon. – A háború után mindkettőjükkel találkoztam, s mindazt, amit elmondtam nyilatkozatban erősítették meg.” (Bővebben, a hiteles dokumentumok másolatával együtt lásd: Hitel, 1991. 25. szám, p. 44-49.)
Fülöp Józsefet nem jutalmazta a felszabadult Haza ezért a tettéért. Koholt vádak alapján 1947-től 1956-ig börtönbe zárta, a Kisgazdapárt szétverését célzó u.n. Magyar Testvéri Közösség ellen indított kirakatper vádlottjaként.
Várkonyi László
(építőmérnök, az MTA Titkárságának ny. főosztályvezető-helyettese)