Teadélutánok a Doktori Programunkban XII.

A november 13-i teadélutánunk témája a Dózsa-féle parasztháború történeti közgondolkodásunkban való helyének a vizsgálata volt.

Kiindulópontként Romsics Ignácnak a Rubicon c. magazin idei második számában megjelent nagy ívű áttekintése szolgált.

Dózsa Györgynek, ennek a „haramiából” lett népvezérnek azért oly nagy a súlya a magyar történeti közgondolkodásban, mert az általa vezetett felkelés nem csupán véres harcaival rendítette meg az akkori úri rendet, hanem olyan kegyetlenségeket hajtottak végre a fenn lévőkkel szemben (Csáky Miklós csanádi püspök karóba húzása stb.), amelyre addig nem volt példa.

A példátlan tettek példátlan bosszút szültek.

Évszázadokig visszatartó erő lett a bestiális megtorlás.

 Évszázadokig – mondjuk. Az esetleges kétkedők szíves figyelmébe ajánljuk Illyés Gyula Puszták népe című nevezetes szociográfiája tárgyba vágó passzusait.

A parasztháború koronként ugyancsak változó előjelű és tartalmú emlékezete nyomatékkal húzza alá azt a tényt, hogy a szakszerűség és a társadalmi hasznosság számos esetben merőben különböző dolog. Lehetett Dózsának a bemutatása akár merőben történetietlen, a múlt tényeivel feleselő, s mégis többet segíthetett a dolgok jobbításán. Így van ez például báró Eötvös József Magyarország 1514-ben című nagyregényével, Jókai Mór „verses történelmi szomorújátékával”, Márki Sándor először 1883-ban megjelent Dózsa-monográfiájával is

Az ötszáz esztendős évforduló ugyan meghozta a szakmai rendezvényeket, ám Dózsa ma visszhangtalan. A nagy tömegekhez eljutó médiaszegmensek (érzékelve a társadalmi közönyt, valamint az ideológiai-politikai szféra érdektelenségét) nem tartották fontosnak a híradást.

A társadalmi visszhangtalanság döntő magyarázata minden bizonnyal az, hogy a fennálló rend – a rendelkezésére álló számtalan hatalomtechnikai eszköz hatékony működtetésével – a társadalmat feszítő (nem ritkán bizony vérlázító) ellentéteket hatékonyan kezeli.  

A szakma különben tette a dolgát: az ilyen rendezvények pontos leltárt készítettek a parasztháborúról rendelkezésünkre álló tudásunkról, annak több vonatkozásban nem csekély korlátairól.

A Dózsa-parasztháború számos, igencsak lényeges összefüggésére – forráshiány okán – a jövőben sem derül, vélhetőleg, világosság. Ám a lényegről Illyés Gyula tárgyba vágó nevezetes versének befejező sorai megrendítő pontossággal szólnak:

…. homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen’
szörnyű mocsaradba magyar történelem!

 

          Pritz Pál

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2014. november 27. 08:37-kor. 4 hozzászólás

4 hozzászólás

  1. Eőry Áron 2014. nov. 30.

    Releváns – irodalmi, politikai és történészi – Dózsa-képeink történeti alakulásának minőségi lenyomatáért ezután jó ideig az idei tavasznyitó Rubicon-számhoz érdemes fordulni, ez nem is lehet kétséges. A tiszteletlenül mohó szem – ha egyáltalán – esetleg a bevezető eseménytörténeti áttekintés mellett látna szívesen egy, a strukturális okokra röviden szót vesztegető előtörténetet; néhány mondatot a népi mozgalom vonatkozó érdeklődését sajátos képleteiben jócskán elő(lege)ző Szabó Dezső Dózsájáról; vagy éppen az 1990 utáni történelemkönyvek témát érintő elbeszélésmódjáról. (Bár emez nem biztos, hogy szignifikáns – a középiskolaiak közül egy 1997-es kiadású otthoni példányom biztatóan tárgyszerű leírásával „untathatja” a historiográfiai hírértékre vadászót.)

    No de valódi kritikai hiányérzetet inkább a témakör „szellemtörténeti” aspektusában máig legmaradandóbb hozzájárulást jelentő Szűcs Jenő-féle feldolgozás kissé elnagyolóan kurta szerepeltetése kelthet. Pedig ezen egykori kiváló referátum ugyanazon évben, tehát in situ kiigazította – és egyben súlytalanította – az 1972-es Emlékbizottság történetpolitikai szózatában foglaltakat; különösen ennek a „szerves része volt a kor európai osztályküzdelmeinek és eszmeáramlatainak” tézisét. Ti. Szűcs komparatív módszerrel meggyőzően mutatta ki a magyar parasztforradalom korabeli szingularitását, méghozzá olyan ismérvein keresztül, mint: fulmináns lefolyás, területi szimultaneitás, és a gondolatvilág meghatározott ideologikus összetevői. Utóbbiak terén impozáns forráselemző detektívmunka segítette hozzá az érdemes historikust, hogy elkülönítse az úgy-ahogy azonosítható eszmeépítmény főbb alaprétegeit. És persze Szűcs korai közösségi tudatok minőségét megragadó – és az alkalmazott dekonstrukció iskolapéldájával felérő – okfejtései kellettek ahhoz is, hogy máma már könnyen tetten érhetők és szakszerű kézzel diszkvalifikálhatók legyenek a „nemzeti érzés” mint csoportmotivációs elem visszavetítő címzéseinek fogalmi abszurdumai, de legalábbis anakronizmusai. Alábbi általánosító meglátásának pedig érezhetően mit sem fakult a magyarázóereje: „az újabb kori történetírók (nemkülönben írók és művészek) alapállását 1514 megítélésében az a viszony határozta meg, amely őket történetelméletileg a feudalizmus, aktuális értelemben pedig általában a forradalom gondolatához fűzte.”

    P. S. A hazai közgondolkodás mostanság valóban szűkölködni látszik Dózsát érintő irányzatos történelmi szellemidézésekben, bár egy művészi feldolgozás már kihajtott Romsics Ignác feltehető „lapzártája” után: ez a nyár folyamán szabadtéri színpadokon egy „tánckrónika” műfajában hívhatta elemzésre az érdeklődőt.

  2. Püski Levente 2014. nov. 30.

    Nem vagyok a téma szakértője, ezért csak egyetlen tényezőre utalnék. Személyes tapasztalataim alapján is megerősíthetem a Dózsa iránt napjainkban tapasztalható társadalmi érdektelenséget. Ennek azonban úgy vélem vagy egy társadalomlélektani része. A ma embere valahogy kevéssé tud mit kezdeni a kudarccal végződő, polgárháborús történelmi hősökkel.Mintha a történelemtől általában véve valamiféle sikerélményt, vagy ennek a megerősítését várnák. Így számos esetben – történik kísérlet arra, hogy egy inkább kudarctörténetnek tekinthető eseményt is próbálnak megszépíteni. Ennek vizsgálata azonban inkább szociológust, mint történészt igényel.

  3. Szécsényi András 2014. dec. 14.

    A Dózsa-féle parasztháborúról való közgondolkodáson eltöprengve elsőként az jutott eszembe, hogy Dózsa György személye, a parasztháború ténye az átlagember számára (értem ezalatt a professzionális módon nem történelemmel foglalkozókat, illetve a nem történelmet tanuló egyetemistákat) – csaknem biztos vagyok benne – legtöbbnyire az iskolában tanultaknál is jóval halványabb. Az elmúlt napokban kb. 30, nem történelemmel foglalkozó fiatal felnőtt ismerősömnek a következő kérdést szegeztem: ki volt Dózsa, mikor élt. A válaszok történeti értéke egyöntetűen kb. a nullával volt egyenlő. Mivel korábban más témákkal kapcsolatban ugyanezt tapasztaltam, mindez csak megerősítette előzetes hipotézisemet. Így tehát nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a jelentősége. Számukra (tehát országunk felnőtt lakosságának túlnyomó többségének) a Dózsa-parasztháború nem sokat mond.
    Eme visszhangtalanság jelentős mértékben összefügg azzal, hogy a média számára csak azok a történeti témák érdekesek, amelyeknek közvetlen összeköttetésük van a jelennel. Ennélfogva a jelenkorra foglalkozó témák jóval ismertebbek és népszerűbbek a „közemberek” körében. De még számukra sem igen vannak a televízióban történelmi műsorok, a kereskedelmi médiában a történelem nem piacképes; a közmédiának feladata lenne ugyan ezzel foglalkozni, ám az effajta műsorokat ott is este 10 utánra szokás. leadni. A Hír TV-ben volt ugyan értelmes történelmi műsorsorozat (jellemző módon csak 20. századi kérdéseket boncolgatott), ám azt is megszüntették. És még sorolhatnánk tovább. Nem feltétlenül osztom azt a véleményt, hogy a visszhangtalanság oka az, hogy a fennálló rend hatékonyan kezeli a társadalmi feszültségeket, hanem a médiafogyasztás gyökeres megváltozásával is magyarázható (pl. kitágult a médiatér, gyors és változó információszerzés igénye, kevés szöveg befogadása jellemező a fiatal korosztályokra). Csodálkoznivaló tehát nincs.
    Mért is lenne Dózsa bárki számára fontos? Leginkább erre a kérdésre kellene választ adni. Véleményem szerint – Pritz tanár úrra egyetértve – azért LEHETNE fontos, mert a Dózsa-féle felkelés, majd parasztháború mintegy magába sűríti a következő századokban is messzemenően jelenlévő társadalmat feszítő kérdéseket – a birtokos-jobbágy, majd úr-paraszt viszonyt, a nemzet és nép fogalmának korántsem azonos voltát – amelynek visszás mentalitásbeli hagyományai még a két világháború között is éltek (részben pedig ma is jelen vannak). Ennélfogva tehát igencsak sűrű az a szövet, amely a jelen felé vezethetne, s csak örülhetünk, ha legalább mi, szakmabeliek, cikkek, tanulmányok révén, konferenciák, esetleg teadálutánok során hagyunk időt eltöprengeni rajta.
    A történeti emlékezet ugyanis már régen gyökeresen eltávolodott a társadalmi emlékezettől. Leginkább akkor, amikor az emberek felhagytak az olvasás szokásának gyakorlásával. A magam részéről utópiának tartom várni a kettő közeledését függetlenül attól, éppen milyen az „emlékezetpolitika”. Ha apró morzsák a történet interpretációkból átszivárognak a nagy nyilvánosság elé, nem lehetünk elégedetlenek. Mégsem erre kell törekednünk – Dózsa kapcsán sem.

  4. Grósz András 2015. jan. 13.

    A Dózsa György-féle parasztfelkelés kapcsán éppen másfél hónapja tartottunk ismeretterjesztő előadást egyik kollégámmal az 500. évfordulót szem előtt tartva. Ennek kapcsán részben talán igaz Püski Levente álláspontja a témával kapcsolatos társadalmi érdektelenségről, ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy általában mégis van érdeklődés az emberek részéről a történelmi témák iránt. Amikor arról beszélünk, hogy a politikusi megszólalások mennyire magukon hordozzák az ideológiai kliséket, akkor látni kell, hogy emellett van igény a szakszerű, a tudományos ismeretterjesztő előadások iránt.
    A laikus közvéleményben sok esetben valóban – részben az iskolai tanulmányokra is alapozva – a közhelyszerű szegények és gazdagok, urak és parasztok közötti ellentét maradt meg a Dózsa-féle felkelés említésekor. Ugyanakkor tény, hogy – egyetértve Pritz Pállal és Szécsényi Andrással – az 1514-es események, majd a rájuk adott törvényi válaszok évszázadokra befolyásolták a magyar társadalmat szinte szétfeszítő kérdéseket. Nem véletlen, hogy a jobbágy- és a földtulajdon kérdésével összefüggésben Dózsa – vagy éppen az úri „reakció” – hívó szót, hivatkozási alapot jelentett.
    Az 1972-es születési évforduló kapcsán a konszolidálódó Kádár-rendszernek nem volt érdeke, hogy Dózsa politikai munkásságát túlságosan előtérbe tolja, hiszen egy forradalmi személyiség előtérbe állításával 1956-ot idézheti meg. Dózsának természetesen kiemelt helye volt a korabeli éra történelmi panteonjában, de forradalmiságának milyenségét a politikai rendszer mondanivalója szabta meg.


Hozzászólás