Teadélutánok a Doktori Programunkban. XIII.

A december 11-i, évadzáró teadélutánunkon Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc – hungarus vs. nemzeti patrióta – vitáját elevenítettük fel, a polémia historiográfiáját tekintettük át.

A hungarus patrióta tudat a 18. század végéig, a 19. század elejéig Magyarország lakóit jellemző önazonosság-tudat volt etnikai és társadalmi különbségre való tekintet nélkül. Más szóval a hungarus tudat a Habsburg Birodalom magyarországi részében – a Magyar Szent Korona Országaiban –  élők birodalomtudatát, egyfajta nemzetek feletti tudatát jelentette. A hungarus tudatot – paradox módon, tudtán kívül – Berzeviczy Gergely formálta meg, alakította harcos politikai programmá. A nyelvi nacionalizmussal szemben ajánlotta, amikor – többek között – a hivatalos latin nyelv mellett érvelt.

A nemzeti patrióta tudat a korabeli nacionalizmust, a rendi államból kibontakozó új társadalom új nemzeti kereteit jelentette. A nemzet a 18. század végén, a 19. század elején már egy szuverén állam közös történelemmel és kultúrával rendelkező közösségeit jelenthette. A 18. század végén és a 19. század elején – szinte kivétel nélkül – monarchikus rendszerek voltak Európában, ahol az uralkodóra, mint a nemzet egységének megteremtőjére tekintettek. A francia és az angol monarchia más-más archetípus volt: a francia központosított, az angol decentralizált királyságként működött. Ám mindkét monarchia – a Habsburg Birodalomtól eltérően – korai nemzetállamként létezett. Kazinczy Ferenc a korai nemzetállamok programjából – ellentétben Berzeviczyvel – a nemzeti nyelv mellett tette le voksát.

H. Balázs Éva már 1966-ban benyújtott kandidátusi értekezésében a nemzetietlenség vádjával szemben védte Berzeviczy Gergelyt. Ezt megelőzően Huszti Dénes – Kosáry Domokos sógora – foglalkozott először a Berzeviczy–Kazinczy-vitával nem megfeledkezve arról a nem mellékes körülményről sem, hogy a tübingeni pályázatot (alkalmas lehet-e a magyar államnyelvnek) a bécsi titkosrendőrség írta ki… Az első között jelentkező Kazinczy Ferenc természetesen a magyar nyelv államnyelvi „alkalmatossága“ mellett kardoskodott.

Legutóbb Miskolczy Ambrus elemezte a híres, de kevéssé ismert vitát. Azt a Kossuth–Széchenyi attak bevezető csörtéjeként látja és láttatja, rámutatva a két gondolkodó néhol fel-feltűnő ideológiai ellentmondásaira és nem ritkán személyeskedésbe torkolló nézetkülönbségeik mozgatóira.

Elgondolkodtató mozzanat, hogy a két háború közötti falukutató írók a magyar nyelven – egy drámatöredéket leszámítva – semmit sem író Berzeviczyt választották példaképül. Sőt szellemi vezérük, Németh László több írásában kelt ki hevesen Kazinczy munkássága ellen.

Persze ez már egy másik teadélután programja lehet…

                                                                                                                      Kozák Péter

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2014. december 22. 12:26-kor. 1 hozzászólás

Egy hozzászólás

  1. Eőry Áron 2014. dec. 22.

    A vita történészi megörökítése jól szemlélteti, ahogy Berzeviczy és Kazinczy egymás közti véleménycseréiben két politikai gondolkodó mutatja meg arcát. Mindezt egy olyan korban, amikor e tájakon váltig a politikailag tudatos kisebbség nézetei képezték a nagyon is tagolt „közvéleményt”, míg a „néphangulat” értelmezhetetlen fogalom volt és még az idők méhében szunnyadt (ld. John Lukacs terminológiai megkülönböztetését).

    Miskolczy Ambrus vonatkozó tanulmánya alkalmas indikátora – és mintaadó példája – a történészi mesterség összetettségének. A forrásszövegek keletkezéstörténete csak komoly filológiai „bolhászással” volt felderíthető, amihez még plauzibilis, legvalószínűbb feltételezéseket is társítani kellett pl. egyes dokumentumok szerzőségének hozzávetőleges megállapításához, vagy a cenzúra palimpszesztes vagy hozzáíró működését rekonstruálandó. Működnie kellett a tanulmányozó realitásra törekvő fantáziájának is, hogy az egykorú források foghíjasságai a meglevők mozaikjaiból meggyőzően áthidalhatók legyenek. Ezenkívül – bár az erről való informálás elmarad – a német- és más idegennyelvű kútfők eredetijéből közölt részek magyarítója szintén bizonyosan Miskolczy volt, aki eközben a korabeli kurrens beszédtémák, megvitatásra kerülő politikai kérdések alapos ismerete segítségével lehetett képes korhoz kötött referenciákat felismerni és apró allúziókat is megmagyarázni. Továbbá a számottevő hajdani elitnyilvánosságból ily módon tudta szétszálazni és egyenként definiálni e nevezetes diszkurzív sűrűsödés, egyben gondolkodási csomópont zsinegeit. (Itt-ott azért prima facie kissé alátámasztatlannak hat néhány asszociáció, amely gondolatkapcsolódásokat, összefüggő reflexiókat tételez más megszólalók és Kazinczyék párbeszéde között – egy „valamiféle láthatatlan dialógus” részeként, mint írja egy helyen, 177.) Mindemellett az is megfigyelhető, hogy Miskolczy is – bizonnyal önkéntelenül – bele-belesző saját narrációjába egykorú kifejezéseket ill. szóhasználati módokat, amelyekkel bőven találkozhatott a studírozás során. Történészi elbeszélőként helyenként tehát ő is a források, az akkori frazeológiák nyelvén beszél, de teszi mindezt kontrolláltan, míg más szakmaművelőknek ez adott esetben okozott már csúfos és ominózus problémákat a XXI. század hazai közbeszédjében.

    Megemlíthető még, hogy a vitafeldolgozásban Döbrentei Gábor személye is feltűnik egy pillanatra, akihez a fáma „történelem” szavunk megalkotását köti.


Hozzászólás