Teadélutánok a Doktori Programunkban XIX.
Az őszi évadot nyitó szeptember 17-i délután témája Ady Endre költészete volt. „És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus.” – szólt 1902. szeptember 17-én egy hírlapi méltatás Fadrusz János avatásra előkészített Wesselényi-szoboralakjának névadójáról. A várható zilahi premierpublikum társadalmi összetétele okán a cikket jegyző Ady Endre mégis vonakodott megjelenni a helyszínen, mert mint fogalmazott: „kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.”
A referens a XX. század elején jelentkező újtartalmú értelmiségi identitásminta körüljárása keretében közelített Ady művészetfelfogásához. Magyarországon az alkotói autonómiának a szépirodalom terén a Nyugat-körben megragadható összeállását az önjogú újító törekvések, egyben a külső hatások recepciójára is nyitott nemzedéktudat hivatkozásai jellemezték – és a folyamatban Ady úttörő jelentősége elvitathatatlan.
Márpedig az őáltala alapjaiban – és számtalan dimenzióban – megújított költői önkifejezés világsűrítő strófáival a magyar társadalom meglehetősen féloldalas modernizációs folyamatára is reflektált. Hol közvetlen élességgel, hol szubtilis kulturális sugallatokkal. A mindinkább meg-megtántorodó status quo mögött átmenetiséget és törést ismert fel, és ezt ki is nyilatkoztatta. Ezáltal kulcsokat adott – ő is – a jövő kinyitásához, hangja ígéret volt és iránymutatás. Mint az idézett publicisztika után a jelenünkhöz újabb egy évvel közeledve írta: „A földi végzés ellenségekké tette a magyar embert és az új ideákat.” Ady, társszellemekkel karöltve, égetően mentalitásformáló volt: nagy erőkkel kezdte meg ráéreztetni a (még egyenrangúsodásra váró) társadalmi zöm olvasni tudóit, hogy pusztán „földi végzés” az, melyből az evilági igazságtalanságok táplálkoznak. Azaz utóbbiak nem természeti meghatározottságok, csak történelmi képletek, társadalmi képződmények. Amelyek akár változhatnak is. Ha az idők teljessége elérkezik.
A véleménycserélő megtárgyalás ezután – rokon prediszpozíciók mentén – Ady szerepfelhívásai közül kivált a többé-kevésbé politikai átitatásúakat ragadta volna ki – úgymint közéleti orákulum, forradalmi beidegző, „mélymagyar” minőség, igazolódó profétizmus, esetleg eszmei világítótorony. Az elsiethető konszenzus közeledő nyugvópontja előtt mégis idejekorán érkezett egy tudatébresztgető „mentőkötél” az irodalomtudomány részéről. Ez óvott a módszertani kisajátításoktól, az egyéni konfigurációkon belüli hatáshierarchiák bevizsgálására intett, valamint a társadalom- és (részeként) művelődéstörténeti relevanciájú korszakismérvek, bevett toposzok mint közös vonások beszámítására hívta fel a figyelmet a történelmi cselekvők jelentőségrangsorainál.
A teázók ellenvélemény nélkül, hallgatólagosan nyugtázták és fogadták továbbá, hogy Ady ezúttal épp csak kortyokban kóstolt érett költészetéből továbbra is képtelenek lesznek „kiszeretni”, ám a találó intertextusok kincsesbányáját jelentő szövegkorpuszt csak mértékkel merik majd magukhoz vont bőrkötéses szakkérdésként kezelni.
Eöry Áron
Ady Endrétől ma – és a jövőben – is sok mindent lehet tanulni. Hatvany Lajos írja: egy ízben még kapcsolatuk elején az után találkozott a költővel, hogy a Huszadik Században megbírálta. Mert lírájában csak baudelaire-i hatást és nem erőt érzett. Ady az összejövetelen Hatvany mellé ült. „Párizsból jön, Párizsba megy. Bírálatomról úgy beszélt nekem, ahogy illett, ahogy megérdemeltem. Udvariasan megmosolyogta.”
Ne mondjuk, hogy itt a zseni utánozhatatlan magabiztosságáról van szó csupán.
Megfelelő tudás, életmű alapján – ma is vannak ilyenek, remek hazai historikus és más teljesítmények – lehetne követni. S akkor némileg csendesebbek lennének tájainkon a nemzetrontó bozótharcok.
Aztán lehet tanulni tőle magyarságtudományt. Nem múltba révedt/ragadt, köldök-nézegető magyarkodást. Ismeretet, féltést, szeretetet. Van egy gyanúm, hogy Kosztolányi Dezső 1928-as, sok részigazságával együtt is mélyen igaztalan támadása innen ered. Természetesen Ady kezdte. Ő volt az, aki társát 1908-ban irodalmi írónak mondta. Tehát olyannak, aki bár műveltségében, szókészletében, verselési lehetőségeiben az egeket ostromolja, mégis mit ér vele? Ady rögvest melléteszi a kérdést: szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, betűs álmodozásokra elfecsérelni? És a maga válaszát – való igaz: modorosan, de metsző s mégsem magát sebző éllel – azonnal hozzáteszi: Én a magam részéről tisztában vagyok vele például, hogy leghaszontalanabb az életemben: az írás.”
Életművével Kosztolányi is rengeteg mélyet elmond a magyarságról, életéről, sorsáról, mégsem szerzett rá jogot, hogy magát népével azonosítsa. Ady azonban igen. Ez a nagy különbség közöttük. Az 1928-as fulmináns támadásnak ez a legmélyebb rugója. A magyar ugar poétája már 1909-ben megírta: Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket. Hiszen „ha csodált valamit népében, akkor is magát csodálhatta benne. … A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.” Évtizeddel később, 1944-ben Keresztury Dezső majd kétségbe vonja Németh László ezen meglátását. Ám amikor arról beszél, hogy „Ady a magyarság kollektív tudatalattijának élményeit hozta felszínre” – akkor vélhetőleg szintén valami hasonlót állít. Keresztury Dezső azon meglátása azonban, mely szerint „az elmúlt negyedszázad (vagyis az Ady halála után időszak – P.P.) magyar önszemléletét döntően (Ady) befolyásolta, az alighanem erősen vitatható. Ha így lett volna, akkor a Horthy-korszak mérlege (minden nemzetközi káros hatásokat nem feledve) bizonyosan jobbra sikerül.
Hiszen a (magyar Parlamentnek címzett versben feltűnt) misztikus ló a rossz úton nemhogy akkor, azóta is folyton kérdez:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?