Teadélutánok a Doktori Programunkban XL.

Decemberi tearendezvényünk a hajdani Auróra-sorozat Stefan Zweigtől Arcképek címmel válogatott írásai bűvöletében telt. Belőlük tanultunk fogalmazni és múltakat magunk elé képzelni.

Az alkotói karakter alaprétegében ott találtuk a családi hátteret. Tehetősség és becsvágy szellemi-kulturális felhajtóerejét. Amellett „a liberalizmus és optimizmus csalvilágát” a hozzáértő ínyencek városában. A „Kulturbürgerek” erőtlenül magabiztos kávéházi „bécsiségét” a századvégen. Ezen nemzetfölöttivé is erősödő értelmiségi belvilágot az író elfogultan nagyszerű élmény-novellákban portretírozta. Hangulati élethűség impresszionizmusával adva vissza a formátumos személyiségeket (Prousttól Schweitzeren át Toscaniniig).

Fél- és egész géniuszokról egy velük hasonszőrű polgári entellektüel szerző beszél. A barát és a naiv rajongó hangján – feldíszített realizmussal. Ám már a Nagy Háborút követően, telve nosztalgiaérzéssel. Az egyetemes eszmény változatlan: testvériesülés egy határokon és sírokon át érvényesített „kultúrhumanizmusban”. Amihez finom írástudói program társul: egy megfáradt lelkiismeretű és zajgó világ a nagy emberi alakok lényéből/fényéből kell megerősítést és példát merítsen.

Az eredmény felemás. Szépséges szellemi tüntetések az antifasizmus jegyében, illetve társutasnak szegődések a rejtőszínekbe öltöző Szovjetunió mellett. No meg a népélet és népsors esetlegessé sikkadása az elvont művészmiliő szemüvegén át.

De Zweig többlete: Freud. A pszichoanalízisnek iparkodott irodalmi alkalmazója lenni. És hirdetni az új kopernikuszi fordulatot. Jelesül, hogy Freuddal felszabadult a korábban intézményes prüdériával rabosított „lelki vagyon”, a szexus. A lélektan „akadémikus és elméleti elzártságából” kitörhetett a gyakorlati életbe. A terápiás belátások pedig köteles tiszteletet ébresztettek az ezerarcú emberi egyediség iránt. Freud korszellemet diktált.

A történelem azonban egy további tapasztalatrengető fejezettel szolgált. A nácizmus és a nacionalizmusok kiújuló „őspestise” láttán Zweignek sem a német nyelvterületen, sem a földrészen nem volt maradása. Brazília lett a végállomás, a nyomasztó reménytelenség azonban ebbe az oly befogadó oázisba is elkísérte. Feleségével együtt önkezűleg hívták meg a halált.

A ’45 utáni világrendben még évtizedekig kisugárzott az életmű. A közelmúltban filmes világokat is maradandóan megihletett.

Zweig arcképvázlatai elsüllyedt korszakok borostyánba foglalt értékes lenyomatai. Az eseménytörténet elbeszél, a struktúrák leírást kívánnak. A kettő ötvözetéből építkező történelemkép mindenkori történelemismeretünk meghatározó eleme, előállításához a történészi munka önmagában sokszor kevés. Hathatós segítőtársa a visszatekintő kortársi látomás lehet.

A pszichobiográfia módszere bátran üdvözölheti egyik előharcosát Zweigben, aki egyben az élményszerű rekonstrukció nagymestere volt.

Eőry Áron

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2017. december 20. 16:59-kor. Hozzászólok..

Nincs hozzászólás

Szóljon hozzá az alábbi űrlap használatával!


Hozzászólás