Teadélutánok a Doktori Programunkban XV.

Március 12-én Révai Józsefnek a leendő kommunista rendszer eszmei megalapozását célzó elméleti-ideológiai munkásságából döntően Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban című nevezetes, a Társadalmi Szemlében 1931-ben megjelent tanulmányát elemeztük.

Az 1956-1990 közötti egypártrendszerű hatalom pártja, az MSZMP 1959 végén tartott első kongresszusát hetediknek deklarálta. Mert szellemi-ideológia előzményét – joggal – a Kommunisták Magyarországi Pártjában/Magyar Kommunista Pártban látta. Annak pedig igen tehetséges ideológusa Révai József volt. A féktelen ambíciójú, a húszas években az első helyért Kun Bélával viaskodó, azután majd Lukács Györggyel együtt alul maradó, vereségét később pedig Blum elvtársat/Lukács Györgyöt is kemény bírálattal minimalizáló férfiú hamar belátja, hogy neki az a feladata, hogy a párt eszmei „tisztaságát” a polgári radikálisokkal, Garami Ernővel, Szabó Ervinnel szemben védje meg.

Ezen, egymástól különben nem lényegtelen vonásokban különböző erők, személyek egyaránt azt vallották, hogy Magyarországot az úgymond feudalizmustól kell megszabadítani. Szabó Ervin vastag – már csak halála után Bécsben megjelent – könyvében azzal érvelt, hogy hazánkban 1848-ban nem volt polgári forradalom. Hiszen azt a nemesség vezette.

A KMP ellenben az 1919 nyarára bekövetkezett nagy bukása ellenére azt vallotta, hogy továbbra is a proletárdiktatúra megvalósítása van napirenden. (Bécsi emigráns éveiben Révai ahhoz a Landler-frakcióhoz tartozott, amely a hazai viszonyokat lényegesen józanabbul szemlélte. Amikor írásában Révai azt állítja, hogy „Szabó Ervinnek szinte nincs egyetlen mondata, melyet ne a legéberebb kritikával kellene olvasni”, akkor bizony ezt az engesztelhetetlen szigort nem csekély mértékben az életösztön is diktálta. Hiszen a korabeli hivatásos kommunista forradalmárokat ezer (sokszor saját elvtársaik által rájuk testált) halál fenyegette.

Kegyetlen a történelem. És Révai József is kegyetlen volt. Amikor a harmincas években sok gyötrelem árán a magyar kommunisták is reálisabb politikára váltanak, akkor Révai legtöbb haszonnal kecsegtető munkáját. A marxizmus és népiességet írja meg. Írásával szellemileg széles társadalmi bázist épít a leendő kommunista hatalom alá. Ám a magyarországi társadalmi folyamatoknak 1945 után sem a hazai adottságok, hanem a nemzetközi körülmények, ekkoron a Szovjetunió akarata szab irányt.

És Révai József 1946-ban ismét megjelenteti Szabó Ervin helyét kijelölő dolgozatát. A pontosságra törekvő történész – Lackó Miklós filológiai munkájára támaszkodva – elmondja, hogy (Révai állításával szemben) a két szöveg lényeges pontokon nem azonos. Ám a filológiai korrekciónál sokkalta lényegesebb, hogy az írás kommunista éle még metszőbb lett.

A história 1990-ben korrigált…

                                                                                     Kosztricz Anna

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2015. március 19. 12:20-kor. 4 hozzászólás

4 hozzászólás

  1. Vörös Boldizsár 2015. júl. 29.

    Révai József már az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság idején megjelent írásaiban küszködött Szabó Ervin értékelésével. A fiatal szerző a tudós halálának féléves fordulóján, amikor a diktatúra irányítói különféle eljárásokkal méltatták az elhunytat, az egyesült szociáldemokrata-kommunista párt délutáni hivatalos napilapja, a Vörös Újság március 29-ei számában hosszú cikket adott közre róla, „Szabó Ervin” címmel. A publikáció címe, közzétételének helye, alkalma és az, hogy e munka írója nevének feltüntetése nélkül látott napvilágot, ezt juttatták kifejezésre: e szöveg nem csupán egyetlen személy fejtegetése a tudósról, hanem ennél sokkal többnek: az új rendszer hivatalos jellegű értékelésének tekintendő. Révai egyfelől ezt állította: Szabó „egész élete munkája ennek a forradalomnak az eljövetelét szolgálta”, másfelől viszont bírálta szindikalista nézeteit. Szerinte ugyanis a szindikalisták „amikor a parlamenti módszert kifogásolták, szinte önkéntelenül is tagadásba vették az egész politikai harcnak, mint olyannak a szükségességét. Itt tévedtek a szindikalisták, itt tévedett a nagy kritikus, a nagy szocialista, a nagy ember: Szabó Ervin.
    A feleletet erre a kérdésre, hogy milyen legyen a forradalmi politikai harc, az orosz bolsevikiek tudták csak megadni, Lenin és a holland Pannekoek forradalmi marxizmusa.” Azt a feszültséget pedig, amelyik abból következett, hogy a „téves” nézeteket valló tudóst a diktatúra mégiscsak elődjének tekinti, Révai a gondolkodó valamiféle általános, és így inkább elfogadható forradalmiságában oldotta fel: „Szabó Ervin ízig-vérig forradalmár volt. A Magyar Tanácsköztársaság hódolata Szabó Ervin ezen forradalmiságának szól. Szabó Ervint nem lehet és nem is szabad kritizálni.” Mindezek által be lehetett illeszteni a méltatottat a diktatúra elődfigurái közé. Ám azt, hogy Révai írása elkészítésének végső pillanatáig problematikusnak érezte értékelését, jól mutatja: cikkének a Vörös Újság szerkesztősége számára leadott (ma a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban őrzött) kéziratán a „Szabó Ervint nem lehet és nem is szabad kritizálni” mondat előtt egy áthúzott „Most nem” áll, jelezve, hogy a szerző még az utolsó szövegváltozatnál is így akart fogalmazni: ’Most nem lehet és nem is szabad kritizálni Szabó Ervint’ – amely megfogalmazás azonban korántsem oldotta volna meg a problémát és ezt Révai világosan felismerte.
    Ezen írásának felhasználásával készítette el Révai Szabó Ervin: A tőke és a munka harca című, a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásában május-június fordulóján önálló kötetként megjelent művének „Szabó Ervin” című előszavát, ezúttal feltüntetve nevét. A közreadója miatt hivatalos jellegűnek tekinthető munkában Révai ismét foglalkozott a szindikalistákkal, egyebek mellett ezt állítva róluk: az európai szindikalisták egy része csatlakozott a kommunista pártok forradalmi akciójához. „A magyarországi szindikalisták kis csoportja ugyanígy tett.
    Szabó Ervinnel is találkoztunk volna a forradalmi cselekvésben. Ezért valljuk a magunkénak.” Írásában a szerző ismét igyekezett mentegetni a gondolkodó szindikalizmusát és azt állította: bár a tudós eltávolodott a politikai cselekvés helyes módjától, „közeledett magához a lényeghez, szellemben és lélekben a szocializmus végső céljához emelkedett.
    Mint ilyent kell gyászolni és így kell emlékezni róla.” Az előszóból tehát az derül ki, hogy bár a gondolkodó életében nem volt tisztában a helyes politikai tevékenység mikéntjével, a végső célt jól látta meg, ha pedig életben maradt volna, csatlakozott volna a kommunistákhoz. E gondolatmenettel Révai a Tanácsköztársaság elődfiguráinak sorába állította Szabót – érvelésének az olvasókkal történő elfogadtatása érdekében pedig az előszó utolsó mondatában a „kell” kétszeri alkalmazásával is félreérthetetlenné tette annak mértékadó voltát. Révai itt tárgyalt írásai, önmagukon túlmutatóan, általánosabb érvénnyel is jól szemléltetik az aktuálpolitikai célzatú elődkeresés, hagyományteremtés problematikusságát – amely szempontot érdemes figyelembe venni a politikus Szabó Ervinnel foglalkozó későbbi szövegeinek vizsgálatainál is.

  2. Varga Lajos 2015. aug. 10.

    Érdeklődéssel olvastam a fenti tömör összefoglalást. A témához néhány lényeges gondolattal kapcsolódom.
    Először is hangsúlyozom, hogy Szabó Ervin személyisége és gondolkodása, társadalmi, politikai kritikája valahogy mindig jelen volt Révai József életében. Nem utolsósorban Szabó Ervinnek a szociáldemokráciára vonatkozó kritikája miatt tekintette magát a fiatal Révai Szabó követőjének. Azután ezt a kritikát végletekig továbbfejlesztette, és élete végéig megőrizte. Ebben a meggyőződésében Lukács György is erősítette. (Az Akadémiai Kiadó 1981-ben tette közzé Révai ifjúkori írásait. Az akkori hazai korszellem hatására ez az összefüggés hiányzik a kötetből.)
    Révai József számára a Garami Ernőtől és társaitól „megtisztított” MSZDP is alkalmatlan volt az „egyesülésre”. (Az 1919. március 21-i pártegyesülést csak Kun Béla felszólítására volt hajlandó tudomásul venni. Ám meg nem változott.) A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt a szakszervezetek elleni kommunista támadásnak ő volt a vezető alakja.
    A Szabó Ervin által fordított, összeállított Marx-Engels válogatás kapcsán – minthogy ennek a történetírásban nincs sok nyoma – rá kell mutatnom arra, hogy az edíció az MSZDP-ben bizonyos kritikát keltett. Ebben Kunfi Zsigmond és Pogány József járt az élen. A háború előtti években Pogány több írásában korrigálta Szabó Ervin 1848-cal kapcsolatos egyoldalúságait. 1848-at Pogány egyértelműen forradalomnak értékelte. A tízes években a Népszavában már kedvező cikkek jelentek meg Kossuth Lajosról, a Habsburg-ellenességről, a függetlenségről. Mindez nem csekély mértékben azzal függött össze, hogy az MSZDP 1911-től együttműködött a Justh-párttal. Ez az együttműködés természetesen nem nyerte el Szabó Ervin tetszését.
    Révai József sok más vezető kommunistával együtt ragaszkodott volna a kommunista párt elnevezéshez. A Vörös Újság szerkesztősége csak a kommunista eszmeiséget tartotta egyetlen lehetséges megoldásnak, a bolsevikok gyakorlatának megfelelően. Révai és társai készítették elő eszmeileg azt az 1919. április 3-i puccskísérletet, amely második proletárforradalmat akart Magyarországon: ki akarták szorítani a hatalomból a szociáldemokratákat. A párt elnevezése körüli vita erről szólt. A párt elnevezése körüli hosszú történet ugyancsak szövevényes, mindenesetre tény, hogy az 1948-ban megalakult Magyar Dolgozók Pártja elölről kezdte a számozást. Az 1956 őszén megalakult MSZMP vezetőinek a legkisebb gondjuk volt a folyamatosság vagy az újrakezdés kérdésének tisztázása. Az 1957-es pártértekezleten Révai József (jóllehet már nem tartozott Rákosi környezetéhez) „balról” támadta keményen az új pártot, számos régi sémát kért számon. 1958/59-ben aztán eldőlt, hogy az MSZMP kommunista párt. Kosztricz Anna helyesen állapítja meg, hogy az új párt a gyökeret és az eszmeiséget a KMP-ben találta meg. Óriási hiba volt, s ezt nem lehet pusztán a nemzetközi körülményekkel magyarázni. A hetedik kongresszus helyett MSZMP I. kongresszust kellett volna meghirdetni.

  3. Papp Gábor 2015. aug. 30.

    Ideológus vagy pártpropagandista? Mikor mi és mennyire? Hol fejeződik be az eszmetörténet és kezdődik a párttörténet? Ez foglalkoztatott a Kosztricz Anna jegyezte összefoglalót olvasva.
    1919. március 28. – másnap jelenik meg a hivatalos pártlap, a Vörös Újság Révai által írt szerkesztőségi cikke Szabó Ervinről. Az időpont: egy héttel vagyunk a hatalomátvétel után – dologidő volt a kommunista pártban, ez nem a távlatos gondolatok érlelésének ideje volt. A szerző: húsz és fél éves – hivatalosan még kiskorú, házasságot még nem köthet, de már lehet a hatalom orákuluma. (Az ugyanolyan korú Szabó Lőrincnek nem sokkal később még tortúrákon kell keresztülmennie, hogy mennyasszonyával nőül vegye. A házasság azután más okokból nem jött létre.) Persze nem alap nélkül. Kivételes intellektusú, íráskészségű és kapcsolatteremtő képességgel megáldott ifjú. Gyönge fizikuma ellenére – egész életében serdülőkori szívizombetegségének nyomaival küszködött – mindenütt ott van, ahol egy forradalmi hevületű ifjúnak ott kellett lennie: 18 évesen belép a Galilei Körben, megfordul a Tett örökébe lépett Ma körében, ott kiérdemli Kassák elismerését, lelkes hirdetője az akkori baloldali divatot diktáló vulgármarxizmusnak, baráti kapcsolatba kerül Lengyel Józseffel és a még nála is fiatalabb Máraival – mindeközben avantgárd és fölöttébb meghökkentő verseket ír; ezek egy 1918-as antológiában meg is jelentek. Mozgalmi–ideológiai példaképe aligha lehetett volna más, mint Szabó Ervin – a kérlelhetetlen „előkommunista” forradalmiság és az intellektualitás szimbiózisa természetszerűen megragadta a radikális forradalmiság tüzében és a Gondolat lázában élő tinédzsert. Nagyon is hason alkatúak voltak.
    A Kommunisták Magyarországi Pártjának természetesen alapító tagja és talán a legtehetségesebb agitátora, a Vörös Újság vezércikkekre szakosodott ideológusa. Hangja, stílusa lényegében már akkor kialakult: kíméletlenül éles, konfrontatív vitamodor, ridegen logikus érvelés. Még a nagykorúság előtt… Mármint a törvény szerinti nagykorúság előtt. Mert politikailag – pártpolitikailag – hol van már a kamaszkor szertelenségétől?! Mit is írt az említett cikkben? „.Szabó Ervint nem lehet és nem is szabad kritizálni. Egészen bizonyos, hogy Szabó Ervin minden elméleti meglátása és tévedése is a forradalom őszinte kivívásából eredt, abból a belátásból, hogy a kizsákmányolás megszüntetése csak forradalmi osztályharc útján jöhet létre.” Vörös Boldizsár kollégám megtalálta az eredeti szöveget, amelyből valaki – talán ő maga – kihúzta a „most” szócskát: „.Szabó Ervint most nem lehet és nem is szabad kritizálni” – szólt az eredeti fogalmazvány. A következő mondat azonban elárulja a cenzor tollat: ott van ugyanis a „tévedés” kitétel, ami a kommunista mozgalom Corpus Iurisában a bűnelkövetés első, de nem bocsánatos jogesete. Ekkor, fél évvel Szabó Ervin halála után, egy héttel a hatalomátvétel után elég volt ennyi.
    1928 nyara. Ugrottunk tíz évet. Alpári Gyula (Julius) és Vágó Béla (Róbert) téziseit Lukáccsal együtt Révai is jobboldali elhajlónak tartja – azért ez már keményebb, mint a „tévedés” –, még landlerista, s a kapitalizmus és az osztályharc megítélésében még mindig a „galamb” Lukács Blum-téziseit támogatja. Ekkorra azonban Révai számára Szabó Ervin a múlt emberileg heroikus, de az idő által meghaladott, avítt nézetű alakja, akinek „nincs egyetlen mondata sem, amelyet ne a legéberebb kritikával kellene olvasni”. „Éberség”… Már akkor benne volt a mozgalom fogalomtárában. Lukács, a filozófus érzésem szerint ezt nem írta le. Révai – és ez nem intellektusát minősíti, hanem hivatását, az agitpropost jellemzi – „mozgalmilag” éberebb, mint Lukács, aki a társadalmi munkamegosztásban betöltött helyén valamivel nagyobb játéktéren mozoghatott. És agitproposként – kimondhatjuk: a magyar kommunista mozgalom legszínvonalasabb agitproposaként – tette a dolgát: szolgálta a hivatalosságot. És amikor Kun Béla vonala győzelmet aratott, Révai már bírálta „Blum”-ot. Mennyire? Oly annyira, hogy amikor Komintern állásfoglalásra a magyar pártnak kellett elítélő ajánlást készítenie a Blum-tézisekről, azt hárman állították össze: Kun Béla, Szerényi Sándor és Révai József. Révai. Ezekkel? Kun Béla és az elmélet? Ha a legkisebb mértékben érdekelte volna, képességei alapján akár köze is lehetett volna hozzá. Szerényi Sándor? Nomen est omen. Kimagaslóan szerény volt, annak ellenére, hogy a pártvezetés egy röpke időre még a pártelnökké is improvizálta. Igen, Révai fogalmazta meg szabatosan a Komintern számára: Blum rosszul látja a helyzetet, nem a demokratikus forradalomra és demokratikus hatalomra van szükség, hanem a proletárdiktatúrára; és a magyar kommunista párt az előbbi felfogás időleges elfogadásával „opportunista engedményt tett”. Landlert a korai halál szabadította meg ettől a színjátéktól – ő néhány hónappal a vita előtt, 1928 februárjában meghalt. Révai viszont már a párt egyik vezetője, még ebben az évben föl is szólalhat a Komintern kongresszusán. Állt a vártán. Azaz a vonalon.
    1930-1933. Nem zárható ki a feltételezés, hogy az emigrációs frakcióharcok, az intrikák, a gyanakvásoktól, a vonalas jelentésgyártások való menekülés végett harcolta ki, hogy az év végén haza jöhessen illegális pártmunkára. Igencsak rövid időre. Két hét után lebukott. Jól összeverték, majd jött az a három év, amely az emigrációs pártközpontok frakciózó intrikái és az ugyancsak végletes gyanakvásokkal terhes itthoni illegalitáshoz képest a terményen nyugalom időszaka volt. A szegedi Csillagban. Itt biztonságban volt. És dolgozhatott. Megírhatta két legfontosabb addigi tanulmányát, a Szabó Ervin helye a Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalom – a szerző még jócskán a börtönben ült, amikor a Társadalmi Szemlében megjelent –, valamint a Marx és a magyar forradalom című dolgozatokat.
    Mi lett volna, ha…? Nemcsak Révai dialektikája, hanem a kommunista mozgalom uniformizált gondolkodásmódja sem engedte meg a történetietlennek tartott kérdésfeltevést. De ki tudja? Talán magában meghosszabbíthatta Szabó Ervin életét. Amint Jászi tette halálának tízedik évfordulóján (Századunk, 1928. október). Hadd idézem hosszabban, milyennek vélte látni Jászi a marxizmus magyar klasszikusát.
    „Egyéniségének ezek az alapvető vonásai aligha tehették volna Szabó Ervint alkalmassá egy tömegmozgalom megfékezésére, kivált oly időkben, amikor az egész társadalom óriási szenvedélyek és kétségbeesések paroxizmusában vonaglott. Még az esetben sem, ha tudományos és erkölcsi struktúrája szöges és merev ellentétben állott volna a moszkvai vallással. De a helyzet ennek éppen az ellenkezője volt. Igaz ugyan, hogy Szabó lelke néhány lényeges ponton a bolsevista szintézis merő ellentéte volt… nem volt csodálója a hatalomnak, az erőszaknak, hanem az erkölcsi motívumok tisztelete állandóan növekedett benne. És ami a legfontosabb: gyűlölte a centralizált államot és a bürokráciát, s túlzás nélkül mondhatom, hogy e tekintetben közelebb állott Bakuninhoz és Proudhonhoz, mint Marxhoz. Senki sem fogja tagadhatni, hogy ezek a hajlandóságok és motivációk fontos fékezők lehettek volna egy energikus gyakorlati politikus öntudatában a bolsevizmus hatalmi etikájával, amoralizmusával és államimádatával szemben…
    …Mikor tehát az idők beteljesedni látszottak, amikor a kommunizmus hivatalos államvallássá tétetett s a felfegyverzett proletariátus kezébe vette a diktatúrát, hogy az osztályok és nemzetek nélküli világállamot megalkossa, amikor Közép- és Kelet-Európa kapitalizmusa és feudalizmusa már-már kioperáltnak látszott a munkás kultúrtest egységes vérkeringéséből: ugyan micsoda más erőt és tendenciát támogathatott volna a kíméletlen proletár osztályharc és action directe egykori magyarországi apostola? Kivált oly országban, mely szervezett burzsoázia és parasztság hiányában a szervezetlen értelmiség intrikái közé került. Nem nagyon valószínű-e, hogy ebben a dilemmában elhallgattak volna Szabó Ervin moralista és anarchista skrupulusai s ő is elfogadta volna − mint annyi más jóhiszemű intellektuel − a sovány vigaszt, hogy a bolsevista diktatúra hatalmi őrülete és véres terrorja csak átmeneti képlet lehet a békés kooperáció, az államtalanság és a szellemi szabadság ideális társadalma felé?”
    A gondolkodásában autonóm Jászi láthatta ilyennek. Ám az élesedő osztályharc permanenciája alól Révai sem vonhatta ki magát: addigra a „tévedések” minimum „súlyos hibákká”, „elhajlásokká”, sokaknál „bűnökké” élesedtek. Révai egyéniségéből – mondjuk ki: tisztességéből – adódóan csak addig a szintig illette kritikával egykori példaképét (s benne egykori önmagát), ahol a kommunista mozgalom elméleti-gondolati dresszúrája éppen járt. Az idő múlásával a nem egyenletesen, de tendenciájában folyamatosan keskenyedő vonalról a szó szoros értelmében véve is életveszélyes volt letérni. Azért ez az utókor értékelésében figyelembe veendő szempont. Kivált, ha górcső alá vett személyünk a nyugodalmasnak nem mondható 1934 és 1937 közötti években Moszkvában él, továbbá nem mellékesen a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagja.
    A genius loci persze szembetűnő Révai oevre-jében. 1937 és 1939 között Prágában él, legfontosabb elméleti írása a Marxizmus és népiesség alighanem csak itt születhetett meg.
    Ugorjunk újabb két évtizedet. A sors kegyetlen fintora, hogy a nagybeteg, agyvérzése óta fél oldalára megbénult, az ’56 utáni pártpolitikával azonosulni nem tudó, szövetséges nélkül maradván a politika perifériájára szorult Révai utolsó jelentős írásában Szabó Ervin egész pályáját értékeli. Balos keménységgel és időnként elérzékenyítő szeretettel.

  4. Dorottya Baczoni 2017. jún. 19.

    Az eddigi vélemények alapján az egyértelműen kiderült, hogy Révai Józsefnek, a magyar kommunista mozgalom egyik legmeghatározóbb ideológusának egész életét végig követte Szabó Ervin figurája. A Vörös Boldizsár által részletesen ismertetett, Szabó halálára született szövege mellett számos írásában foglalkozott Szabó Ervin személyével és munkásságával, többek között külön írást szentelt Szabó Ervin és a 48-as forradalom kérdésének, a Népszabadság hasábjain pedig Szabó halálának 40. évfordulója kapcsán összegezte örökségét. A különböző időben írt szövegek alapján pedig erős módosulásokat érzékelhetünk Révai álláspontjában. A központi kérdés, hogy miért volt Révai számára meghatározó Szabó Ervin és hogyan illesztette be az alakját a munkásmozgalom történetébe.
    A szerző ezen tanulmányában nem titkoltan Szabó Ervin deheroizálására törekszik, akiről minden méltatás ellenére próbálja lebontani a munkásmozgalom őse imázst és árnyalni a róla kialakult képet. Révai fő problémája Szabóval, hogy nem volt kellőképpen forradalmi, nem volt megfelelő a helyzetértékelése, mindez pedig számára megbocsáthatatlan reformizmushoz vezetett. Ezáltal nem a harcoló tömegeknek volt a vezetője és egyben tanítványa, hiányzott belőle a tömegmozgalmi szemlélet, ráadásul nem szentelt kellő figyelmet az oroszországi eseményeknek. Összességében életművét ellentmondásosnak ítéli, amelyben a polgári radikalizmus és a marxizmus elemei vegyültek. Tételesen sorolja fel Szabó hibáit, amelyek véleménye szerint leginkább szindikalizmusában ütköztek ki. Ezáltal Révai már az 1930-as évektől kezdve egyértelműen távolítja el a kommunista mozgalmat Szabó Ervin szellemi örökségétől, hiszen annak mondanivalója nem szolgált megfelelő eszközként a célként kitűzött forradalmi politika véghez viteléhez, nem bizonyult megfelelőnek aktuálpolitikai céljaik elérésének alátámasztására. Szabó személyén túlmutatóan a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom mélyről fakadó elemi konfliktusa képződik le az írásban.
    Révai egész munkásságának egyik alappillére ebben a műben is felvillan utalás szintjén, amikor természetes törekvésnek ismeri el, hogy ne csak nemzetközi, hanem nemzeti értelemben is felkutassuk a munkásmozgalom őseit. Révai nem véletlenül foglalkozott annyit a magyar történelem egyes eseményeivel, kitüntetetten az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal, hiszen levonta azt a tapasztalatot az 1919-es rendszerből, hogy nemzeti jelleg nélkül nem fenntartható még a kommunista rendszer sem. Ebből fakadóan a másik fő töréspont Szabó Ervinnel 1848–49 értékelése, hiszen 1848 elsődlegesen osztály szempontú vizsgálata illetve Szabó azon véleménye, hogy az nem forradalom volt és nem volt polgári jellege nem volt beilleszthető a Révai által kialakított képbe, amely valójában a támogatói bázis szélesítésére szolgált. Épp ezért Révai is elismeri, hogy Szabó őse a munkásmozgalomnak, de mivel a magyar munkásság tömegmozgalmán kívül állt, ő egyben gátja is a magyarországi forradalmi gondolatnak. Révai pedig mindent megtett, hogy lebontsa ezt a gátat.
    Kitekintésként annyit érdemes megjegyezni, hogy Szabó Ervin marxizmusának bírálata nem csak Révai korában, hanem napjainkban is aktuálpolitikai jelentőséggel bír, ha a nevét viselő könyvtár átnevezése körüli néhány évvel ezelőtti polémiára gondolunk. Ugyanakkor pont ellentétes megközelítésből és célból.


Hozzászólás