Teadélutánok a Doktori Programunkban XVII.

Május 14-i alkalmunk némileg rendhagyó volt, hiszen külső helyszínen, a budaörsi Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjteményben került rá sor. A magyarországi németség egyik legnagyobb alakja, Bleyer Jakab munkásságán keresztül vizsgáltuk a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?

A véleménykülönbségek ellenére a résztvevők nagyjából egyetértettek abban, hogy a hazai németek hungarus-tudata tárgyalt korszakunkban már nemcsak korszerűtlen volt, hanem képviselete szinte lehetetlen vállalkozást jelentett a magyar és birodalmi német nacionalizmusok egymásnak feszülésének időszakában. Ez a kialakuló állapot csapdahelyzetet rejtett a magyarországi németség számára. A hazai politikai elithez már a dualizmus és az ellenforradalmi mozgalmak idején beilleszkedett germanista professzor, Bleyer Jakab a hazai németek nyelvi és kulturális jogainak kiharcolásakor a magyar állam iránti hűség és a birodalmi politika által is propagált német népközösség elvének összehangolására törekedett. Ez azonban az adott szituációban és a trianoni Magyarországon szinte megvalósíthatatlan volt. Ebben a helyzetben Gratz Gusztáv letisztultabban, a Trianon okán megsértett magyar nemzettudathoz megértőbben viszonyulva képviselte a hazai németek érdekeit, mint Bleyer, aki egyre inkább a német népközösség felé köteleződött el. Ennek ellenére a népközösség elve, mint a magyarországi németség kulturális és nyelvi jogainak érvényesítését és erősítését megalapozó eszme volt jelen Bleyer gondolkodásában és nem, mint a magyar államhűség helyébe kizárólagosan lépő elem. A hazára árulkodó emigráns Jászi jogosan tette szóvá az ország belpolitikai állapotait, ám azzal a magyarellenes kisantantnak használt, az itthonról – titokban – árulkodó Bleyer jogos kisebbségpolitikai panaszai a weimari, majd a nemzetiszocialista Németországnak használt. A kegyetlen természetű történelemben nincs könyörület.

Témánk szempontjából fontos megkülönböztetnünk a birodalmi és magyarországi némettudatot, hiszen hazánkban ez a magyarsággal való együttélésre épült. A határon túli magyarság és a hazai németség helyzetének összehasonlítása alapjaiban hibás, hiszen ez összemossa a kényszer- és önkéntes kisebbségi állapotot. A megbeszélés résztvevői ezzel kapcsolatban egyetértenek Teleki Pál kisebbségeket kategorizáló elméletével.

A historiográfiát és a feladott tanulmányokat tekintve úgy látjuk, hogy Tilkovszky Loránt általában reális, szakszerű képet ad a magyarországi németség két világháború közötti sorsáról és Bleyer szerepéről.

Grósz András

 

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2015. május 27. 10:47-kor. 1 hozzászólás

Egy hozzászólás

  1. Orosz László 2015. szept. 21.

    A „Teadélutánok” sorozat XVI. és XVII. állomása két igen eltérő indíttatású, s egymástól politikai felfogásmódja, valamint kulturális muníciója tekintetében is alapvetően különböző személyiség és életsors (Jászi Oszkár és Bleyer Jakab) tudatos kiragadása révén igyekezett illusztrálni azt a magatartásformát, amikor a választott célközönsége tudatformálásában, továbbá az őt körülvevő közeg alakításában önnön lehetőségeinek és eszköztárának korlátait felismerni kényszerülő – ugyanakkor küldetéstudatában továbbra is rendületlen – egyén a maga következetesen továbbéltetni kívánt nagy víziója érdekében rálép arra az útra, amit a Pritz Pál által együttgondolkodásra invitáltak – Litván Györgytől kölcsönzött kifejezésekkel – az „árulkodás–árulás” kontextusában vizsgáltak.
    A fennálló viszonyokat balról előzni kívánó polgári radikálisok kapcsán, akik népboldogító törekvéseik valóra váltása érdekében amúgy is mindenkor fontos szerepet tulajdonítottak a művelt európai közvélemény felől érkező építő (értsd: ostorozó) visszacsatolásoknak, aligha lehet okunk kételkedni abban, hogy valóban nem tekintették nemzetellenes cselekedetnek a külföldi véleményformálók Magyarország ellen kijátszható információkkal történő ellátását, a hazai viszonyok pellengérre állítását, a kritikus hangok táplálását, egyszóval az „árulkodás” hazafias kötelességként értelmezését. Bleyer esetében mindez már másként történhetett. Őnála komoly lelki tusakodások, vívódások, kudarcok és csalódások eredőjeként állhatott össze a kifelé beszélés kényszere, mely igazából nem is egy offenzív érdekérvényesítő stratégia része volt, hanem inkább egy defenzív, kármentő, veszteségminimalizáló próbálkozás: kísérlet arra, hogy a trianoni döntéssel előállott új koordináta rendszerben lassan zátonyra futó hungarus-patriotizmusának rég beépült fékező mechanizmusa ne akadályozza őt német nemzetisége iránti gyöngéd érzelmeinek megélésében, s a megmaradásért folytatott egyre reménytelenebb harc megvívásában. Ugyanakkor Bleyer nem a partvonalon kívülről kiabált be a játéktérre. Nem emigrációban mondta meg „a tutit” és ítélte el az „elfogadhatatlant”, hanem tevőleges részese volt a hazai nemzetiségpolitika alakításának, s miniszteri bukása után is felelősségteljesen kellett megnyilatkoznia, elkerülendő a további károkozást. Ráadásul mindezt úgy, hogy időközben elfogyott körötte a levegő. Nem bíztak már benne. Semelyik oldalon. Micsoda személyes tragédia lehetett annak megélése, hogy „kettős identitása”, vagyis az öröklött német mivolt és a magyar lelkiség összeegyeztethetőségére és a magyarsággal való sorsközösségre vonatkozó tézise hiteltelenné vált a trianoni trauma révén sebzett Magyarországon, másfelől viszont – német és osztrák kapcsolataiban – stigmaként vetült reá a magyar állami integritás érdekében kifejtett tevékenysége, az egymással rivalizáló német néptanácsok időszakában mutatott autonómiaellenessége, majd kimondottan a burgenlandi kérdés rendezése idején tanúsított magatartása, amikor – már menesztett miniszterként – nem átallott a „maradás” mellett agitáló német népgyűléseket szervezni a térségben, illetve sorra felkeresni a hangadó németországi és ausztriai köröket, hogy meggyőzze őket a határmódosítás kárairól. Képzelhetjük, milyen ellenszenv és bizalmatlanság vette őt körül, amiért német emberként az új Német-Ausztria ellenében tevékenykedett.
    A két malomkő közt őrlődés dilemmájában, illetve a hazafiság kérdésében Jászihoz képest – meggyőződésem szerint – mélyebb lelki válságot megélni kénytelen Bleyer végül szintén a külső „árulkodás” eszközéhez nyúlt. A létében veszélyeztetett német nemzetiséghez tartozásból fakadó önvédelmi késztetésen túl minden bizonnyal az is szerepet játszhatott e döntés meghozatalában, hogy – a Jásziék féle politikai táborhoz ennyiben hasonlítva – ő is meg kellett élje a bűnbakszerep befelé karanténba zárt, s ezért csak kifelé kapaszkodót és némi mozgásteret engedő kényszerpályáját. Az eredeti (bibliai) bűnbakkezelési metódus az abban résztvevők számára is világos módon egy ártatlan áldozati állatra ruházva végzi el szimbolikusan a bűnös közösség mentesítését. A modern kori bűnbakkeresés azonban eleve abból indul ki, hogy a megtalált/kinevezett bűnbak valóban felelős minden rosszért, ezért büntetést érdemel, s bűnhődése jogos. Így hát bizonyos krízishelyzeteket átélt társadalmak számára (Pók Attila szavaival) a túlélést, az újrakezdést jelentheti a válság okainak gyors, egyértelmű, világos kijelölése, mely ugyanakkor az újonnan felemelkedő politikai elitek öndefinícióját is segíti. Márpedig e jelenség az egyik csoport tehermentesülésével párhuzamosan a másik (a bűnbakká kijelölt) csoport kohézióteremtő és önmagát mobilizáló képességét is kitermeli. Ezért hát Bleyer és az önbecsülésében sebzett, a trianoni traumáért egyedül felelőssé tett (mert a csonka országban egyedül megmaradt) német közössége – önmagát a bűnbak szerepkörében találva – törvényszerűen nyúlt sérelmei kibeszéléséhez és a külföld – nevezetesen a német népközösség – által nyújtott segítő (?) kéz megragadásához.


Hozzászólás