Teadélutánok a Doktori Programunkban XX.

Az október 15-i téma Babits Mihály költészete és közéleti szerepvállalása volt.

Babits és az elefántcsonttorony: nem véletlenül hangzik ez sokunk számára ismerősen. A valóságtól elzárkózó, csak a művészetért élő torz Babits-kép már a költő életében megjelent, egyes baloldali kritikusai kezdték azt építeni. Majd az állampárti időszak kultúrpolitikája teljesítette ki, és a nagy „költőhármastól” – Petőfi, Ady, József Attila – eltávolított, dekadens Babits-képzet máig hat.

A mai oktatásból remélhetőleg ez a leegyszerűsített elefántcsonttorony kép már többé-kevésbé kikopott, ugyanakkor mostani tananyagok Babits-életrajzaiban is vannak furcsaságok. Az új kísérleti tankönyv (Irodalom 11.) például egyszerűen átugorja 1918–1919-et a költő életében: a háborúellenes versek után a következő esemény az 1921-es házassága.

Mindezzel szemben nyugodtan kijelenthetjük: Babits politikus, közéleti ember (is) volt. Álláspontját különböző módokon (politikai esszékben, nyilatkozatokban vagy versekben) kifejtette minden jelentős közéleti esemény kapcsán – és ilyen szempontból életében, a századfordulótól 1941-es haláláig sok „eseménytelen” év nem volt… Tette ezt annak ellenére, hogy szerepvállalásáért nemcsak egyszerű kritikát, hanem többször nemtelen támadást, továbbá erkölcsi és anyagi hátrányt is el kellett szenvednie – mindez testi és lelki értelemben is megviselte. Így volt ez már az I. világháború idején, amikor pacifista versei miatt jól szervezett sajtóhadjárat indult Babits – a „kényelmes odújából becsmérlő”, „nem szobatiszta dadogó” költő – ellen, feljelentésekkel (nemzetgyalázás, istenkáromlás), iskolai és bírósági ügyekkel fűszerezve. (Mindez jól nyomon követhető a Róna Judit szerkesztésében folyamatosan megjelenő, Nap nap után című új Babits-kronológia megfelelő köteteiben.) Nevének meghurcolása ellenére a háború előrehaladtával Babits egyre keményebben fogalmaz, így jutunk el a Játszottam a kezével című versétől a Húsvét előtt-ön át a Fortissimo „üvöltéséig”.

Majd következik 1918–1919, a politikusi tettek időszaka Babits életében. Felhívásokat és röpiratokat ír, az őszirózsás forradalom napján Petőfit „játszik”: királyellenes és köztársaságpárti verseket szaval a tömegnek, 1919 tavaszán a vidéket járja a tanítás reformja mellett agitálva, áprilistól tanít az egyetemen, májusban az Írók Szakszervezetének alelnöke lesz – csak pár példa e rövid, de sűrű időszakból. És a kiábrándulás (Szíttál-e lassú mérgeket?) ellenére az ellenforradalom alatt sem tagadja meg korábbi elveit, nem fogadja el régi-új bírálóit (Magyar költő kilencszáztizenkilencben; Csonka Magyarország).

Ahogy a Horthy-korban sem vonul vissza a közélettől – lehet-e apolitikus a Nyugat szerkesztője, a Baumgarten Alapítvány kurátora, oly’ fontos pozíciók birtokosa? Babits akkor is közéleti szerepelő maradt – a napi harcok feletti, nagy műveltségű politizálás volt az övé.

Ignácz Károly

Teadélutánok a Doktori Programunkban XIX.

Az őszi évadot nyitó szeptember 17-i délután témája Ady Endre költészete volt. „És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus.” – szólt 1902. szeptember 17-én egy hírlapi méltatás Fadrusz János avatásra előkészített Wesselényi-szoboralakjának névadójáról. A várható zilahi premierpublikum társadalmi összetétele okán a cikket jegyző Ady Endre mégis vonakodott megjelenni a helyszínen, mert mint fogalmazott: „kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.”

A referens a XX. század elején jelentkező újtartalmú értelmiségi identitásminta körüljárása keretében közelített Ady művészetfelfogásához. Magyarországon az alkotói autonómiának a szépirodalom terén a Nyugat-körben megragadható összeállását az önjogú újító törekvések, egyben a külső hatások recepciójára is nyitott nemzedéktudat hivatkozásai jellemezték – és a folyamatban Ady úttörő jelentősége elvitathatatlan.

Márpedig az őáltala alapjaiban – és számtalan dimenzióban – megújított költői önkifejezés világsűrítő strófáival a magyar társadalom meglehetősen féloldalas modernizációs folyamatára is reflektált. Hol közvetlen élességgel, hol szubtilis kulturális sugallatokkal. A mindinkább meg-megtántorodó status quo mögött átmenetiséget és törést ismert fel, és ezt ki is nyilatkoztatta. Ezáltal kulcsokat adott – ő is – a jövő kinyitásához, hangja ígéret volt és iránymutatás. Mint az idézett publicisztika után a jelenünkhöz újabb egy évvel közeledve írta: „A földi végzés ellenségekké tette a magyar embert és az új ideákat.” Ady, társszellemekkel karöltve, égetően mentalitásformáló volt: nagy erőkkel kezdte meg ráéreztetni a (még egyenrangúsodásra váró) társadalmi zöm olvasni tudóit, hogy pusztán „földi végzés” az, melyből az evilági igazságtalanságok táplálkoznak. Azaz utóbbiak nem természeti meghatározottságok, csak történelmi képletek, társadalmi képződmények. Amelyek akár változhatnak is. Ha az idők teljessége elérkezik.

A véleménycserélő megtárgyalás ezután – rokon prediszpozíciók mentén – Ady szerepfelhívásai közül kivált a többé-kevésbé politikai átitatásúakat ragadta volna ki – úgymint közéleti orákulum, forradalmi beidegző, „mélymagyar” minőség, igazolódó profétizmus, esetleg eszmei világítótorony. Az elsiethető konszenzus közeledő nyugvópontja előtt mégis idejekorán érkezett egy tudatébresztgető „mentőkötél” az irodalomtudomány részéről. Ez óvott a módszertani kisajátításoktól, az egyéni konfigurációkon belüli hatáshierarchiák bevizsgálására intett, valamint a társadalom- és (részeként) művelődéstörténeti relevanciájú korszakismérvek, bevett toposzok mint közös vonások beszámítására hívta fel a figyelmet a történelmi cselekvők jelentőségrangsorainál.

A teázók ellenvélemény nélkül, hallgatólagosan nyugtázták és fogadták továbbá, hogy Ady ezúttal épp csak kortyokban kóstolt érett költészetéből továbbra is képtelenek lesznek „kiszeretni”, ám a találó intertextusok kincsesbányáját jelentő szövegkorpuszt csak mértékkel merik majd magukhoz vont bőrkötéses szakkérdésként kezelni.

Eöry Áron

Teadélutánok XIV-XVIII. Zárásként és beharangozónak

Negyedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – most sem volt szűknek mondható. A megbeszélt öt téma közül négy kimondottan 20. századi volt, s az első, a rendi vagy feudális nacionalizmus is azért került terítékre, mert a mai nemzeti/nacionalista tudat megismeréséhez igencsak hozzátartozik. Hiszen azok a kérdések, amelyek kapcsán Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc egymásnak feszült, ma is mélyen megosztják a társadalmat. Akkor a Habsburg-birodalomhoz való viszony, ma az Európai Unióhoz való hozzáállásunk tartalma vált ki heves vitákat. A tét ma sem kisebb, mint akkor volt.

Révai József. Alig akad, aki ma már ismerné, pedig – megbeszéltük – igencsak fontos cselekvője volt ő (is) a históriáknak. Elsüppedt világa (többek közt) a szociáldemokraták iránti mélységes utálatot is hordozta. Ha ezt is kibírtuk, miért ne léphetnénk egyszer tovább a mai fenekedéseken is?

Bleyer Jakab és Jászi Oszkár élete már réges-régen lezárult, ám az a kérdés, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”, ma is elevenen lüktet. Természetesen szabad, így azok, akik elsősorban emberként, européerként nézik a világot. Égbe kiáltó bűn, így azok­, akik magyarságukból tekintenek ki a világra.

Hory András élete és munkássága azért került elénk, mert varsói követi évei apropóján lengyel megkeresésre és lengyelül jelenik meg hamarosan visszaemlékezései ezen szakasza. A kiadvány joggal válthat ki majd érdeklődést, mert abban Hory számos jelentése is helyet kap majd. Tehát az olvasó saját maga teheti mérlegre a visszaemlékezések súlyát, jelentőségét.

A most induló őszi évadban a szépirodalom és a történelem kapcsolatát négy zseniális poétánk néhány verse tükrében elemezzük. Az indoklás vélhetőleg teljesen felesleges. Hiszen egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história mint nemegy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.

Szóval  bőven van mit tanulni tőlük.

Szeptember 17-én Ady Endre, október 15-én Babits Mihály, november 12-én József Attila, december 10-én Illyés Gyula világát idézzük. Azért, hogy többek legyünk általuk.

A teákról most is rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban XVIII.

A június 11-i teadélutánunkon Hory András szemüvegén keresztül néztük meg Budapest – Berlin – Varsó viszonyát az 1930-as évek második felében.

Hory András a két világháború közötti magyar külügyi szolgálat jeles diplomatája volt. Bukarestben 1921-ben ő szervezi meg a követséget. Majd követként Belgrádban (1924-1927) és Rómában (1927-1933) szolgált. 1934-től a külügyminiszter állandó helyettese. A Dísz téren eltöltött, rövidnek bizonyult idő sem neki, sem főnökének nem okozott örömet. A „ballplatz”-i szellemiséget ápoló Kánya Kálmán és a kurucos, függetlenségi vonalat képviselő Hory András között a szokásos szakadék húzodott. A Gömbös-Kánya ellentétből hasznot remélő Hory már a következő esztendőben a korabeli magyar külpolitika számára „halott posztként” aposztrofált varsói követségen találta magát. Varsói megbízásának majd a második világégés kirobbanása vet véget.

A teadélutánon Hory varsói éveiről készült emlékiratait és követi jelentéseiből a témába vágó legfontosabbakat beszéltük meg. Hory emlékiratainak döntő része Pritz Pálnak köszönhetően, a Gondolat Kiadó jóvoltából 1987-től sokak olvasmánya lett, a lengyel időszak teljes anyagának lengyel megjelentetése pedig folyamatban van. Műfajilag a teljes szöveg – bár Hory az 1939. szeptemberi eseményeket „Naplójegyzetek” megnevezéssel illeti – valójában memoár. Követi jelentései és a szöveg egybevetése perdöntően bizonyítja ezt. A műfaj elmosása természetesen nem csupán Hory műve, és messze nem csupán a korabeli emlékirat- és naplóirodalomban találunk rá példákat.

Az emlékiratból világosan kitűnik Hory – származásából is adódó – lengyelek iránti mély rokonszenve és erőteljes németellenessége. Ez utóbbit kurucos neveltetéséből adódóan messze nem csupán a hitleri Németország táplálta. Saját jelentőségét a magyar–lengyel kapcsolatok eredményeiben Hory (a visszaemlékezéseknél megszokottan) túlnagyítja, ugyanakkor követi megbízásának végét – helyesen – a körülmények kedvezőtlen alakulásának tulajdonítja. Így Horthy Miklós 1938. februári lengyelországi látogatását, a magyar külpolitikai gondolkodásban ekkor már messze nem ismeretlen horizontális tengely tervét, majd az 1939 márciusában megvalósuló közös magyar-lengyel határt is a saját önfényezésére használja fel.

Varsóból hazatérve követi megbízatást már nem kap. Bár az 1940. évi Turnu Severin-i tárgyalások magyar delegációvezetőjeként fontos feladatot lát el, azt sem tudja újabb követi megbízatásban kamatoztatni, nyugdíjazzák. Emlékiratait az ötvenes évek derekától 1961-ig veti papírra Balatonakarattyán.

A visszaemlékezései iránti mostani lengyel figyelem is jelzi, hogy méltán érdemes kézbe venni Hory András memoárját.

Marchut Réka

Teadélutánok a Doktori Programunkban XVII.

Május 14-i alkalmunk némileg rendhagyó volt, hiszen külső helyszínen, a budaörsi Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjteményben került rá sor. A magyarországi németség egyik legnagyobb alakja, Bleyer Jakab munkásságán keresztül vizsgáltuk a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?

A véleménykülönbségek ellenére a résztvevők nagyjából egyetértettek abban, hogy a hazai németek hungarus-tudata tárgyalt korszakunkban már nemcsak korszerűtlen volt, hanem képviselete szinte lehetetlen vállalkozást jelentett a magyar és birodalmi német nacionalizmusok egymásnak feszülésének időszakában. Ez a kialakuló állapot csapdahelyzetet rejtett a magyarországi németség számára. A hazai politikai elithez már a dualizmus és az ellenforradalmi mozgalmak idején beilleszkedett germanista professzor, Bleyer Jakab a hazai németek nyelvi és kulturális jogainak kiharcolásakor a magyar állam iránti hűség és a birodalmi politika által is propagált német népközösség elvének összehangolására törekedett. Ez azonban az adott szituációban és a trianoni Magyarországon szinte megvalósíthatatlan volt. Ebben a helyzetben Gratz Gusztáv letisztultabban, a Trianon okán megsértett magyar nemzettudathoz megértőbben viszonyulva képviselte a hazai németek érdekeit, mint Bleyer, aki egyre inkább a német népközösség felé köteleződött el. Ennek ellenére a népközösség elve, mint a magyarországi németség kulturális és nyelvi jogainak érvényesítését és erősítését megalapozó eszme volt jelen Bleyer gondolkodásában és nem, mint a magyar államhűség helyébe kizárólagosan lépő elem. A hazára árulkodó emigráns Jászi jogosan tette szóvá az ország belpolitikai állapotait, ám azzal a magyarellenes kisantantnak használt, az itthonról – titokban – árulkodó Bleyer jogos kisebbségpolitikai panaszai a weimari, majd a nemzetiszocialista Németországnak használt. A kegyetlen természetű történelemben nincs könyörület.

Témánk szempontjából fontos megkülönböztetnünk a birodalmi és magyarországi némettudatot, hiszen hazánkban ez a magyarsággal való együttélésre épült. A határon túli magyarság és a hazai németség helyzetének összehasonlítása alapjaiban hibás, hiszen ez összemossa a kényszer- és önkéntes kisebbségi állapotot. A megbeszélés résztvevői ezzel kapcsolatban egyetértenek Teleki Pál kisebbségeket kategorizáló elméletével.

A historiográfiát és a feladott tanulmányokat tekintve úgy látjuk, hogy Tilkovszky Loránt általában reális, szakszerű képet ad a magyarországi németség két világháború közötti sorsáról és Bleyer szerepéről.

Grósz András

Teadélutánok a Doktori Programunkban XVI.

Az áprilisi 9-i összejövetelen a polgári radikálisok példáján vizsgáltuk azt a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”? 

Az olvasott szövegek (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat”, 1978; Hazaárulás-e a hazára „árulkodni”?,1984) vizsgálata alapján, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok munkássága kapcsán egyetértettünk abban, hogy szabad. Mert először vagyunk emberek, s “csak” másodsorban hazafiak. ám az adott helyzetben mindig szigorúan kell mérlegelni: mivel a történelem jelenetős mértékben nemzeti paradigmában zajlik, ezért azt csak a nemzeti érdekek sérelme nélkül kell/szabad megtenni. Különben óhatatlanul mások szekerét toljuk.  Jászi és harcostársai indokoltan vitték külföldre a Monarchia és benne a Szent István-i Magyarország nemzetiségi politikájának mulasztásait. Ám közben nem mérlegelték kellőképpen, hogy a választójog kiterjesztésében a birodalomra milyen veszedelmek leselkedtek. S még nagyobb hibát vétettek, amikor az ellenforradalmi rendszer megdöntésére a kisantanttal szövetkeztek. Ez utóbbi kapcsán éppen a cinikus Eduard Beneš lobbantotta a szemükre, hogy átlépték azt a határt, amelyet nemzetével szemben emigráció nem léphet át.

A 20. század eleji progresszió, a „,második reformnemzedék” képviselői, a politikai értelemben baloldali, illetve polgári radikális társaság legjobbjai a társadalmi haladás és a hazafiság fogalmának összebékítése mellett érveltek. Világossá tették: nemhogy nem az a hazafiság, ha eltagadjuk a nemzetet bénító sorsproblémákat, hanem éppenséggel hazafiság az egész világgal megismertetni azokat.

Litván György kérdése – szabad-e a hazára „árulkodni” – tehát ma is időszerű. Vagyis elsősorban ugyancsak szituációfüggő politikai, semmint morális kérdés. „Csak” még nehezebb tisztán látni, mi számít nemzeti érdeknek. Szerintünk jelenleg kettős tendencia érvényesül: egyrészt a mai kommunikációs eszközök birtokában a „hogyan” és a „mikor” jóval nagyobb szerepet tölt be, mint 1905 és 1918 között, így a nemzeti célok bárminemű artikulálást precízebben kell/ene művelni. Másrészről viszont kevésbé számít: a hírt, nemzeti súlyú kérdésekről való véleményformálók az utóbbi években ugyanis jórészt nem politikusok, nem a jelen Jászi Oszkárja, hanem pl. bloggerek. Mindenesetre a baloldal az elmúlt évtizedekben rendre fordult/fordul Nyugat felé (akár nemzeti érdekeinkre kártékony módon is), míg a jobboldali kormányok a társadalmi problémákat nemritkán bagatellizálják. A dichotómia tehát ma is megvan, „csak” a színvonal alacsonyabb. Nincs Tisza és nincs Károlyi. Nincs Apponyi és főképp: nincs Jászi.

Szécsényi András

Teadélutánok a Doktori Programunkban XV.

Március 12-én Révai Józsefnek a leendő kommunista rendszer eszmei megalapozását célzó elméleti-ideológiai munkásságából döntően Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban című nevezetes, a Társadalmi Szemlében 1931-ben megjelent tanulmányát elemeztük.

Az 1956-1990 közötti egypártrendszerű hatalom pártja, az MSZMP 1959 végén tartott első kongresszusát hetediknek deklarálta. Mert szellemi-ideológia előzményét – joggal – a Kommunisták Magyarországi Pártjában/Magyar Kommunista Pártban látta. Annak pedig igen tehetséges ideológusa Révai József volt. A féktelen ambíciójú, a húszas években az első helyért Kun Bélával viaskodó, azután majd Lukács Györggyel együtt alul maradó, vereségét később pedig Blum elvtársat/Lukács Györgyöt is kemény bírálattal minimalizáló férfiú hamar belátja, hogy neki az a feladata, hogy a párt eszmei „tisztaságát” a polgári radikálisokkal, Garami Ernővel, Szabó Ervinnel szemben védje meg.

Ezen, egymástól különben nem lényegtelen vonásokban különböző erők, személyek egyaránt azt vallották, hogy Magyarországot az úgymond feudalizmustól kell megszabadítani. Szabó Ervin vastag – már csak halála után Bécsben megjelent – könyvében azzal érvelt, hogy hazánkban 1848-ban nem volt polgári forradalom. Hiszen azt a nemesség vezette.

A KMP ellenben az 1919 nyarára bekövetkezett nagy bukása ellenére azt vallotta, hogy továbbra is a proletárdiktatúra megvalósítása van napirenden. (Bécsi emigráns éveiben Révai ahhoz a Landler-frakcióhoz tartozott, amely a hazai viszonyokat lényegesen józanabbul szemlélte. Amikor írásában Révai azt állítja, hogy „Szabó Ervinnek szinte nincs egyetlen mondata, melyet ne a legéberebb kritikával kellene olvasni”, akkor bizony ezt az engesztelhetetlen szigort nem csekély mértékben az életösztön is diktálta. Hiszen a korabeli hivatásos kommunista forradalmárokat ezer (sokszor saját elvtársaik által rájuk testált) halál fenyegette.

Kegyetlen a történelem. És Révai József is kegyetlen volt. Amikor a harmincas években sok gyötrelem árán a magyar kommunisták is reálisabb politikára váltanak, akkor Révai legtöbb haszonnal kecsegtető munkáját. A marxizmus és népiességet írja meg. Írásával szellemileg széles társadalmi bázist épít a leendő kommunista hatalom alá. Ám a magyarországi társadalmi folyamatoknak 1945 után sem a hazai adottságok, hanem a nemzetközi körülmények, ekkoron a Szovjetunió akarata szab irányt.

És Révai József 1946-ban ismét megjelenteti Szabó Ervin helyét kijelölő dolgozatát. A pontosságra törekvő történész – Lackó Miklós filológiai munkájára támaszkodva – elmondja, hogy (Révai állításával szemben) a két szöveg lényeges pontokon nem azonos. Ám a filológiai korrekciónál sokkalta lényegesebb, hogy az írás kommunista éle még metszőbb lett.

A história 1990-ben korrigált…

                                                                                     Kosztricz Anna

Teadélutánok a Doktori Programunkban XIV.

A tavaszi évadot nyitó február 12-i délután témája Kosáry Domokos Napóleon és Magyarország című munkája, illetve azzal összefüggésben a rendi (vagy feudális) nacionalizmus kérdése volt. A 18. század utolsó évtizedeitől 1830-ig terjedő időszakra vonatkozóan Szekfű Gyula alkotta meg a „rendi nacionalizmus” fogalmát, Kosáry Domokos pedig később hasonló értelemben használta a „feudális nacionalizmus” kifejezést. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy ebben az időszakban megjelent ugyan Magyarországon a nemzeti érzés, de még nem kapcsolódott össze a társadalmi reformok igényével. Szekfű ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 1795 után a „nacionalizmus (…) barokk-heroikus és rendi jellegbe öltözik”. (Rövid magyar történet. Osiris, 2002. 250.) Kosáry pedig három évtizeddel később úgy jellemezte ezt a fajta nacionalizmust, hogy az „még nem lépte túl a feudalizmus körét, még nem kapcsolódott a kiváltságok ellen irányuló törekvésekkel, sőt ellenkezőleg: inkább a kiváltságok védelmében volt mozgósítható”. (Napóleon és Magyarország. Magvető, 1977. 78.) A rendi/feudális nacionalizmus létét azonban a korszak kutatói közül nem mindenki fogadja el. Miskolczy Ambrus szerint például „a rendi nacionalizmus (…) megfogalmazásnak is groteszk, mert a nacionalizmus lényege éppen a rendi világ lebontása.” (Egy hamis historiográfiai alternatíva: jozefinizmus és rendi autonómia, avagy Berzeviczy és Kazinczy vitája. Debreceni Szemle 2014. 1. sz. 5.).

A Kosáry által megalkotott terminus „feudális” jelzőjében első pillantásra a marxista történelmi korszakelnevezéseket vélhetjük felfedezni. Valójában – ahogy arra a szerző is rávilágít – a „feudális” szót használták a korszak felvilágosult és liberális gondolkodói és politikusai a régi rend leírására Batsányit Jánostól, Berzeviczy Gergelytől Kossuth Lajoson át Eötvös Józsefig. (Kosáry, 79.)

Metodikai és nyelvhasználati szempontból nézve a Napóleon és Magyarország a marxista történetírás eszköztárával és terminológiájával megírt munka – ami nem is meglepő, hiszen a szerző az 1960-as évek végén kezdett dolgozni a témán. Ez nem jelentette azonban azt, hogy Kosáry fenntartások nélkül elfogadta volna a (vulgár)marxista kánont. A könyv utószavában bírálja Révai József 1938-as Kölcsey-tanulmányát. („Révai képletét továbbra sem tartjuk olyannak, amely a múlt objektív valóságára illik.” – Kosáry, 160.)  A tanulmány témája – a rendi/feudális nacionalizmus kérdése, illetve konkrétan a magyar társadalom válasza Napóleon kiáltványára – olyan komplex kérdéskör, amelyeket csak a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatok, valamint a különféle szellemi áramlatok közötti összefüggések feltárásával lehet megfelelő mélységben feldolgozni. Kosáry művét rendkívül gazdag forrásanyag, patikamérlegen kimért forráskritika, részletes historiográfiai áttekintések és széles nemzetközi horizont jellemzi. Amennyiben képesek vagyunk a mára már részben idejétmúlt terminológiától elvonatkoztatni, a feudális nacionalizmusról írt megállapításai lényegében ma is megállják helyüket.

Hegedüs Gyula

Teadélutánok X-XIII. Zárásként és beharangozónak

Harmadik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – meglehetősen nagy ívű, tán’ túlságosan is sokat markoló volt. Beszéltünk bár szeptemberben Niccolò  Machiavelli A fejedelem című alapművéről, októberben Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződéséről, novemberben a haramiából népvezérré magasodott Dózsa György igencsak forgandó megítéléséről történeti közgondolkodásunkban, decemberben Berzeviczy és Kazinczy, a 19. század eleje magyar világának alapkérdései körül forgó vitájáról, – soha nem estünk abba a hibába, hogy magunkat a megtárgyalt témák szakértőinek gondoljuk.

„Csupán” egyet akartunk. Azt, hogy a 20. századi história – tehát azon téma, amely szakértőjének vélhetőleg nem alaptalanul gondoljuk magunkat – világában még biztosabban mozogjunk. Hiszen aligha kétséges, hogy Machiavelli akár Rousseau számos gondolata ma is megszívlelendő. Az pedig, hogy az Európai Unió jövője, benne a mi nemzetünk sorsa egyértelműen messze nem elrendezett, az olyan evidencia, amely kapcsán azok a fogalmak, amelyekben Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc egymásnak feszültek, bizony még messze nem kihűlt vasak. A kereken ötszáz esztendeje bestiálisan elpusztított Dózsa György emlékének elhalványodása is bőven adott okot az eltöprengésre egy olyan országban, ahol a bruttó nemzeti össztermék korábbi korokhoz képest elképesztően magas, ép ésszel nincs magyarázat: nem kevés gyermeket (kormányok bár jönnek és mennek) miért kínoz naponta az éhezés, miért van az, hogy minden esztendőben azzal a rezzenéstelen tudattal megyünk neki a télnek, hogy honfitársaink közül nem egy-két tucatnak a szemét bizonyosan a fagyhalál zárja le örökre.

A most induló tavaszi évad témái sem lesznek mind 20. századiak. Február 12-én Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország c. magvas tanulmánya kapcsán a rendi avagy feudális nacionalizmus témáját boncolgatjuk.

Március 12-én  Révai Józsefnek a magyar reformkorról, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharcról való nézeteit a leendő kommunista rendszer eszmei megalapozása aspektusából vesszük szemügyre.

Április 9-én, majd május 14-én arról vitatkozunk, hogy szabad-e a hazára árulkodni? Köztudottan erre a témára is akad matéria. Először a polgári radikálisokat tárgyaljuk  – különös tekintettel Jászi Oszkárra. Majd a hazai németeket – különös tekintettel Bleyer Jakabra.

 Június 11-én pedig – Hory András varsói követjelentései tükrében – a harmincas évek második felében a magyar diplomácia egyik feloldhatatlan dilemmáját (ti. hogyan lehetne Berlinnel és Varsóval  egyaránt jóban lenni) vesszük nagyító alá.

A teákról most is rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

                                                                            Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban. XIII.

A december 11-i, évadzáró teadélutánunkon Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc – hungarus vs. nemzeti patrióta – vitáját elevenítettük fel, a polémia historiográfiáját tekintettük át.

A hungarus patrióta tudat a 18. század végéig, a 19. század elejéig Magyarország lakóit jellemző önazonosság-tudat volt etnikai és társadalmi különbségre való tekintet nélkül. Más szóval a hungarus tudat a Habsburg Birodalom magyarországi részében – a Magyar Szent Korona Országaiban –  élők birodalomtudatát, egyfajta nemzetek feletti tudatát jelentette. A hungarus tudatot – paradox módon, tudtán kívül – Berzeviczy Gergely formálta meg, alakította harcos politikai programmá. A nyelvi nacionalizmussal szemben ajánlotta, amikor – többek között – a hivatalos latin nyelv mellett érvelt.

A nemzeti patrióta tudat a korabeli nacionalizmust, a rendi államból kibontakozó új társadalom új nemzeti kereteit jelentette. A nemzet a 18. század végén, a 19. század elején már egy szuverén állam közös történelemmel és kultúrával rendelkező közösségeit jelenthette. A 18. század végén és a 19. század elején – szinte kivétel nélkül – monarchikus rendszerek voltak Európában, ahol az uralkodóra, mint a nemzet egységének megteremtőjére tekintettek. A francia és az angol monarchia más-más archetípus volt: a francia központosított, az angol decentralizált királyságként működött. Ám mindkét monarchia – a Habsburg Birodalomtól eltérően – korai nemzetállamként létezett. Kazinczy Ferenc a korai nemzetállamok programjából – ellentétben Berzeviczyvel – a nemzeti nyelv mellett tette le voksát.

H. Balázs Éva már 1966-ban benyújtott kandidátusi értekezésében a nemzetietlenség vádjával szemben védte Berzeviczy Gergelyt. Ezt megelőzően Huszti Dénes – Kosáry Domokos sógora – foglalkozott először a Berzeviczy–Kazinczy-vitával nem megfeledkezve arról a nem mellékes körülményről sem, hogy a tübingeni pályázatot (alkalmas lehet-e a magyar államnyelvnek) a bécsi titkosrendőrség írta ki… Az első között jelentkező Kazinczy Ferenc természetesen a magyar nyelv államnyelvi „alkalmatossága“ mellett kardoskodott.

Legutóbb Miskolczy Ambrus elemezte a híres, de kevéssé ismert vitát. Azt a Kossuth–Széchenyi attak bevezető csörtéjeként látja és láttatja, rámutatva a két gondolkodó néhol fel-feltűnő ideológiai ellentmondásaira és nem ritkán személyeskedésbe torkolló nézetkülönbségeik mozgatóira.

Elgondolkodtató mozzanat, hogy a két háború közötti falukutató írók a magyar nyelven – egy drámatöredéket leszámítva – semmit sem író Berzeviczyt választották példaképül. Sőt szellemi vezérük, Németh László több írásában kelt ki hevesen Kazinczy munkássága ellen.

Persze ez már egy másik teadélután programja lehet…

                                                                                                                      Kozák Péter